RO     HU     EN

Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2014. november 13-16.
Fülöp kurzus - Szováta, 2014. október 17-19.
Lelkigondozói kurzus - Székelyudvarhely, 2014. augusztus 28-31.
Bárka tábor - Szováta, 2014. július 23-27.
Az élet nagy kihívásai kurzus - Székelyudvarhely, 2014. július 4-6.
Fülöp kurzus - Kézdivásárhely, 2014. június 13-15.
Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2014. május 1-4.
Fülöp kurzus - Gelence, 2014. március 28-30.
Fülöp kurzus - Székelyudvarhely, 2014. március 7-9.
Az élet nagy kihívásai kurzus - Csíkszereda, 2014. február 21-23.
Lelkigondozói kurzus - Gelence, 2014. február 13-16.

 

 

Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2014. november 13-16.

Sz.K.: Megérintett az a tanítás, hogy a külső világi bahatások, mennyire hatással vannak a kiszolgáltatott lelkekre, és hogy mennyire csapdába tudnak ejteni mindezek ártatlanul. Több New Age-es bemutatón vettem részt, többet kipróbáltam, könyveket kaptam tőlük, olvastam, de sose jutottam oda, hogy egy könyvet el tudjak olvasni, tehát valami mindig ott volt, ami megállított és nem tudtam tovább csinálni. De nem baj, odatettem a polcra, majd ha szükség lesz rá, elolvasom. Most a hétvégén végiggondoltam, hogy egy egész könyvespolcnyi könyv, ami most a tűzre kerül. A kurzus ráébresztett arra, hogy mi is van a hátterében, tehát ez ledöbbentett.
Az emberek szívében a harag, a düh milyen romboló hatással lehet a mindennapokra. Megtapasztaltam azt, hogy a megbocsátással mekkora lelki békét és örömöt lehet elérni, és ez inkább épít, jót tesz a lelkednek. A lelkigondozóval való beszélgetés során, amikor ő imádkozott értem, egy különleges érzésben volt részem. Kérdezte Istentől, hogy Ő mit üzen nekem. És egy történet jutott az eszébe, és ez a történet arról szólt, hogy amikor Jézus ment az úton, egy leprás távolról megszólította Őt, és kérte, hogy „Mester, gyógyíts meg!”. Ő már távolról mondhatta volna, hogy gyógyulj meg, de Ő odament a lepráshoz és megérintette. Abban az időben  a leprások kiközösítve éltek, a városon kívül, és nem érintették őket. Isten azt üzente, hogy az érintésem által tudok az emberek felé közeledni és átadni, hogy Ő mit üzen nekik. Ennek nagy hatása van. Nagyon megérintett, és úgy érzem, ez egy különleges áldás.

B. Cs.: Hálát adok Istennek, hogy erre az útra terelt, a világosságba, mert sokszor kérdőre vontam Istent. 12 éves voltam, amikor meghalt édesanyám, és mindig azt kérdeztem Istentől, hogy miért pont az én anyukámat vette el, miért nem a szomszédét. Hiányzott nekem, úgy éreztem, nem szeret senki. A Jó Isten sem. Ha szeretne, nem tenne ilyent. És olyan gyászos volt minden, még  a füvet is feketének láttam évekig. A nehézségekben is mindig kérdőre vontam, mindig zúgolódtam, hogy milyen Isten Ő, hogy ilyeneket csinál velem. És itt azt tanultam, hogy Istent kérdőre lehet vonni. Mert bántott a lelkiismeret, miután Isten útjára tértem. Imádkoztam minden nap, hogy bocsássa meg nekem, hogy annyiszor kérdőre vontam Őt. De most megkaptam a lelki nyugalmat, mert Isten nem haragszik rám, s nem haragudott, hogy kérdőre vontam. Magamnak kellet megbocsássak, egyedül magamnak. Igazából soha nem haragudtam senkire, de magamra úgy haragudtam, hogy mindenért én vagyok a hibás. Most úgy érzem, egy nagy súly leesett rólam. Hála a Jó Istennek, ki tudtam mondani olyan  dolgokat, amiket, úgy éreztem, a sírba kell vinnem, hogy nem tudok megszabadulni azoktól a gondolatoktól. De dicsőség Istennek, és köszönöm nektek, hogy általatok Jézus lábaihoz vihettem.

Cs. A.: Minden témáról, amiről beszéltünk, a közösségünkben már bizonyos formában hallottam, itt sokkal jobban el tudtam mélyíteni és megérteni, de volt egy téma, az okkultizmusról szólt. Hát ezekről nem hallottam sokmindent, csak atz, hogy nem jó, nem Istent szolgálja. Ennyivel voltam. Az a tudat élt bennem, hogy azoknál, akik ezt művelik, azért hat, mert elhiszik a fejükben, és amikor valami történik, akkor ráfogják, valahogy tudatalattiban történik az egész. Viszont itt megtudtam, hogy igazából megtörténik, nem csak a tudat alatt, mert ez Isten jelenlétének az ellentéte, tehát nem Isten cselekszi ezt, hanem valaki más. Felismertem, hogy ezek tényleg veszélyes dolgok, és nem szabad művelni. Megbocsátani magamnak volt a legnehezebb, mert sok dolgot meséltem be magamnak és elhitettem magammal, hogy ez így van, „te nem vagy jó”, és ezektől mind meg tudtam szabadulni. Ez nagyon jó érzés volt már a tegnap is, de ma jobban érzem a hatását.

B. A.: Megérintett, hogy a szónak milyen ereje van. Ha Isten szól, a szó megelevenedik (az Ige testté lesz). Ha az ember szól, az megköt vagy felold, áld vagy átkoz. Nehéz volt megbocsátani édesapámnak, aki szavaival és tetteivel olyan sokszor összetörte az Isten-arcot, aminek visszatükrözésére hivatott. És nehéz volt azoknak a tanáraimnak is megbocsátani, akik a szeretetet tanították, de megbuktak belőle.

 

Fülöp kurzus - Szováta, 2014. október 17-19.

Sz.É.: Úgy érzem, mintha új ember lennék. Most életemben először tapasztaltam meg a Szentlelket. Most értettem meg, hogy Jézus Krisztus szeret engem, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Örök életemben szerettem volna valakinek megfelelni: családomnak, barátaimnak. Most nem akarok senkinek se megfelelni, csak saját magamnak, és ettől boldogabbnak érzem magamat. Imádkozás közben éreztem, mintha a Szentlélek belém szállt volna, valamilyen ehhez hasonló érzésem volt.

B.Cs.: Én tudtam, hogy a Jó Isten úgy szeret, ahogy vagyok, de én itt valami újat tapasztaltam meg. A Szentlélek ajándékait mindig elolvastam a Szentírásból, de nem mertem soha kérni, mert úgy gondoltam, még nem érdemlem meg, még sokat kell fejlődjek, nem kaphatom meg, nem vagyok erre méltó. De megtanultam ezen a hétvégén, hogy méltó vagyok arra, és bármit kérhetek tőle, mert megkapom, és biztos vagyok benne, hogy meg is kaptam. A Jó Isten meghallgatott és megmutatta, hogy megad mindent, amit hittel kérünk.

N.L.: Világéletemben szerettem volna, ha szeretnének. Szerettem volna megfelelni az embereknek, áhítottam a szeretetüket. És én is igyekeztem viszonozni, amennyire tudtam. Ezelőtt hét évvel, amikor megvakultam, nagyon nagy harcba kerültem a Jó Istennel. Volt, hogy úgy éreztem, Isten elfordult tőlem, és már nem is szeret, hogy ezt adta nekem. Vagy két évig sírtam, nyalogattam a sebeimet. Voltak emberek, akik segítettek és bátorítottak, és egy kicsit talpra álltam. Aztán elmentem a közösségbe és ott nagyon sok szeretetet, odafigyelést kaptam, megismertem az embereket, és szép volt, jó érzés most is oda tartozni, jó érzés szeretni az embereket, a problémáikat meghallgatni.
A kurzus elején nagyon fáradtnak, álmosnak éreztem magam, de amikor megérintettem a keresztet, ami jó fent volt, egy adott pillanatban mintha kezdett volna leereszkedni; úgy éreztem, hogy kezd súlya lenni ennek a keresztnek. Itt rázódtam fel, ekkor tudatosult bennem az egész dolog. Aztán úgy éreztem, hogy a keresztet csak én tartom a fejemmel. Néztem, hogy annyi sok bűn van a kereszten, s ezt most én kell mind tartsam, Uram? Éreztem, hogy mindenki engedi el a keresztet. Egyre lennebb jött, és landolt a fejemen. Kérdeztem, hogy „Uram, miért kell én ezt tartsam? Nem elég az én bajom? Nekem van annyi bajom, hogy nem kell én a másét is tartsam!” S azt mondta a Jó Isten, hogy „te csak tartsad nyugodtan, mert még adok neked keresztet a jövőben is. De ne félj, mert nem roppansz össze. Adok neked támasztékot is, ami tartson”. Tudtam, hogy van Szentlélek és kell kérni a segítségét, és Ő eláraszt és szavakat ad az ajkadra, de nem igazán értettem, hogy hogyan működik ez. Azt éltem meg, hogy életemben soha senki nem imádkozott ilyen szépen fölöttem, mint a Szentlélekhívás alatt a testvérem, és olyan jó érzés az, hogy imádkoznak fölötted és érted, hogy a te szenvedésed kisebb legyen s gyógyuljál meg a betegségedből. Szívből kivánom, hogy mindenkinek ilyen imádságban legyen része.

 

B.O.: Sok mindent magammal vihetek a hétvégéről. Eldöntöttem, hogy fogom hagyni, hogy Isten feltöltsön – mint egy edényt – az Ő szeretetével. És ezt szeretném sugározni, átadni az embereknek. A Szentlélekkel nagyjából tisztában voltam, mivel végeztem egy Szentlélek-szemináriumot, ott ellenben megijedtem tőle, de most már tudom, hogy amit kértem, meg is kaptam. Az ima alatt Szidi kérdezte, hogy mit érzek a két kezemben és mondtam, hogy nehézséget érzek, és azt mondta, hogy ez a két kéz sok ember számára gyógyítás lesz.
Azt is megtudtam, hogy a hit és megtérés párhuzamosan halad, egyik a másikat kiséri.

Gy.Gy.: Amit megértettem a kurzuson, az az, hogy Isten szeret engem feltétel nélkül. Gyerekkoromban voltak nekem is problémáim, gátlásaim. Itt most rádöbbentem, hogy ezek nem is probklémák, mert Isten úgyis szeret úgy, ahogy vagyok. A legjobban a kisfilm hatott meg engem, és rádöbbentett arra, hogy a Jó Isten tényleg értünk adta egyszülött Fiát, noha én a gyerekemet senkiért nem adnám, soha. És Ő mégis mindnyájunkért adta az Ő Fiát, és ezáltal az én bűneim bocsánatot nyertek, és a fal leomlik, és remélem, hogy szép lassan, de biztosan egyre közelebb kerülök Istenhez.

Cs.I.: Nagyon örülök, hogy itt lehettem, nagyon sokat tanultam, remélem, hogy ezt továbbviszem az életben, nemcsak meghallgattam, hanem meg is marad bennem. Sok mindent tudtam, hallottam, de az nagyon meglepett engem, hogy külön a Szentlelket is lehet kérni arra, hogy megerősítsen. Imádkozni szoktam a Szűzanyához, Jézushoz., a Jó Istenhez, de így külön, ez nem jutott sose eszembe, hogy a Szentlelket is lehet kérni, aki segít, erőt ad. Nagyon meglepett még ezeknek a fiatal oktatóknak a hite. Sugárzott belőlük, az embert valósággal eltöltötte. Közösségbe nem jártam mostanig, nem is gondoltam, hogy erre szüksége van az embernek, úgy gondoltam, hogy a templomba elmegyünk és imádkozunk, az elég. De ezentúl oda is el fogok járni, és remélem, hogy onnan is még több erőt kapok, bátorságot az élethez, a mindennapi gondokhoz.

 

Lelkigondozói kurzus - Székelyudvarhely, 2014. augusztus 28-31.

B.B.: Ami tetszett és amit megértettem, az, hogy bár eddig is tudtam, hogy maximalista típus vagyok, de ez elmehet szélsőségekbe is, és arra kéne figyeljek, hogy ezt másra ne vetítsem rá, és ne mondjam, hogy „te is meg kell ezt tudd csinálni, és tökéletesen”. Mivel tanárnőnek készülök, nem szeretnék szolgahajcsár lenni a gyermekek szemében. Ezért ez eléggé mélyen érintett. Sokkal könnyebben megy nekem megbocsátani másnak, megoldani a problémát, mert tudom, hogy ezzel könnyen el lehet intézni, de gyakorolnom kell azt, hogy én kérjek bocsánatot, mert ahhoz meg kell alázza az ember magát.

A. E.: Rájöttem, hogy honnan jönnek a sérüléseim, a fájdalmaim, hogy mi mindent hordozok a családomon keresztül. Leginkább azt, hogy a félelmek hogyan alakulnak ki. Mivel rossz volt otthon a családi viszony anyukám és apukám közt, így elég sok mindent magamra tapasztottam. Nehezen tudok bocsánatot kérni, mert otthon nem tapasztaltam.

L. E.: A családomban nagyon sok megpróbáltatás, nehézség volt. Olyan, mint az alkoholizmus, betegség térített az okkultizmus útjaira, hogy valaki megmondja, hol a gyógyulás. Most megkaptam a választ, hogy a gyógyulás, a szabadulás csak Istentől jöhet, és hálás vagyok a testvéreknek, hogy ezeket a láncokat, kötelékeket Ő megtöri. Bízom benne, hogy Jézus segít és meghozza a gyógyulást, a szabadulást, lehet hogy nem egyik pillanatról a másikra, mert egy folyamat a gyógyulás.

B. K.: Rájöttem, hogy hogyan működik az okkultizmus, a kötelékek. Tudtam, hogy Isten teremtménye vagyok, de most érzem is, hogy Isten alkotott, és bármilyen bajom van, Tőle kell kérdeznem, mint egy szülőtől. Nekem a megbocsátás nem probléma, de azokkal, akiket megbántottam, bízom és remélem, hogy még nem késő kiengesztelődni.

Cs. M.: Megtapasztaltam, hogy bár volt hitem, a megpróbáltatások, próbatételek, betegségek voltak azok, amik közelebb vittek Istenhez. Eleinte azt mondtam, hogy megvert az Isten, amikor betegség, vagy ilyen súlyosabb próbatétel volt, de megtapasztaltam azt, hogy ezek által a Jó Isten nem ver, hanem ezeket megengedi, mert közelebb kerülök Hozzá. Történtek olyan dolgok, hogy a haragot egy életen keresztül cipeltem magammal, nem bocsátottam meg, és komoly sérüléseket okoztak. Most sikerült ezeket a sérüléseket felismerni több esetben. Például édesapám egy szigorú ember volt, akitől nem kaptam simogatást, szeretetet, és csak most felnőtt fejjel került felszínre bennem, hogy mennyire fáj. Hála Istennek sikerült mindezeket letenni. Már a Szentlélek szeminárium alatt elkezdtem a megbocsátást személyeknek, most pedig éreztem, hogy teljesen meg kell nyissam a szívemet, és le kell tegyem ezeket, mert komoly sérüléseket okoznak. Nagyon, nagyon jó volt letenni a terheket, megbocsátani.

 

Bárka tábor - Szováta, 2014. július 23-27.

Sz. E.: Azt értettem meg, hogy Isten szeret engem, hogy figyel engem, és a kérdéseimre megkaptam a válaszokat. Eddig mindig az volt, hogy ezt nem kaptam meg, vagy erre nem kaptam választ, meg ilyenek. Az elkövetkezendő időben arra fogok törekedni, hogy a félelmeimet, a kudarcaimat és a gyengeségeket adjam át neki, és Vele oldjam meg. A másik pedig, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz.

T. E.: Nagyon sok mindent megtapasztaltam ebben a táborban, de azt az egy dolgot szeretném kihangsúlyozni, amire fontos lett volna hamarabb rájönnöm, mert akkor minden másképp alakult volna. Ez pedig nem más mint hogy, be kell engednem Istent az életembe, engednem kell, hogy házat építsen, és mindez nem jelenti azt is, hogy tökéletesnek kell lennem. Eddig azt hittem, hogy Isten előtt, miután már beengedtem Őt a szívembe, akkor én már nem szabad hibázzak. Ez nemcsak a hibákra vonatkozik, hnem például mindig jó kedvem kell legyen, mosolyognom kell az embereknek, és egyszerűen nem lehet olyan, ha Isten az én szívemben van, hogy nekem rossz kedvem van. De rájöttem, hogy emberből vagyok, és nem tudom ezt kezelni, nincs mit tenni, el kell fogadni. Most már bátorsággal tudom teljesen kinyitni a szívemet Isten felé és nem csak egy kicsit, mintha tartatnék tőle, mert nem tudok tökéletes lenni. Számomra ez volt a legnagyobb kinyilatkoztatás ebben a táborban.

D. B.: Ebben a táborban nagyon megérintett a tanítás amit Szidi tartott a csüggedésről. Rájöttem, hogy sokmindenben rutinos vagyok és sokminden iránt közömbös vagyok. Megérintett az a kép, amit alkalmaztatok: a kertben lévő gyomok. Amikor rájövök, hogy valami belopakodik az életembe, fontos, hogy minél hamarabb eltávolítsam. Elhatároztam – különösen az Istennel való kapcsolatomban, - hogy harcolok a rutin ellen, és kreatívabb leszek, kipróbálok új dolgokat.

G. A.: Nagy félelmeim voltak a jövővel kapcsolatosan, hogy hogyan lesz tovább, mi követekezik. De most ezt sikerült megértenem és letennem az Úr elé, és tudom azt, hogy jó kezekben vannak, és ezek után nem fognak zavarni engem. A második a stressz. Apukám a stresszben négy évig volt benne, ideges volt, pirulákat szedett, mindig veszekedett, de hálistennek abból kilábalt, és most már tudom, hogy ez mivel jár, és ezt más oldalról nézve, tudom, hogy mivel segíthettem volna még többet. Ha az életemben ilyesmi adódna velem is, tudom, hogy hogyan kezeljem. Nagyon sokat jelent, hogy ezt meg tudtam érteni. Jövő héttől már ezekre fogok figyelni.

A. T.: Az első dolog, ami megvilágosodott, hogy mit is jelent az a kérdés, hogy mitől félsz, nem az hogy miért, hanem, hogy mitől. Sokszor tették fel ezt a kérdést, nem is nagyon tudtam rá válaszolni, most értem, hogy mit jelent ez. Sokszor olyan dolgok miatt félek általában, ami a jövőmre vonatkozik, amiről igazából nem is tudok semmit. Épp emiatt felismertem, hogy az életem bizonyos területein kudarckerülő vagyok. Természetes következménye ennek, hogy az istenem a biztonság. Megértettem, hogy a szeretet Istenét akarom választani a biztonság istene helyett. Megértettem, hogy hogyan filgyeljek magamra stresszhelyzetben. Konkrét lépések, amelyeket meg akarok élni. A harmadik, ami megvilágosodott, amit Mishu mondott: sokszor leragadok ebben a világban. Látom a bűnt, a fájdalmat, a szenvedést, és nem látom Istennek a nagy táját. Ez nagyon megérintette a szívemet, hogy túllátni ezen a világon, és Isten új világára irányuljon a figyelmem, és hogy mit tehetek én ezért az új világért. Amiket döntöttem: szilárd imaélet, ne vegyem magamra mások terhét – nem szeretetlenségből, hanem mert nem Isten teszi azokat rám. És nem adom fel!

P. Gy.: Én a tantásokat szereplőként éltem meg. Nagyon örülök, hogy választ kaptam a problémáimra. És ez nem más, mint Isten. Kiűztem magamból a félelmeimet, amelyek kudarcot, csüggedtséget szültek, és hogy most ez nincs velem, tudok összpontosítani a Jó Istenre és az imára. Azt is eldöntöttem, hogy választani fogom a keskenyebb utat, amely igaz, hogy nehezebb, de felfele vezet. Én úgy szálltam be a bárkába, hogy lelki feltöltődésre vágytam, de ennél többet kaptam. Amikor imádkoztam, dicsőítettük Istent vagy imádkoztak értem, sikerült találkoznom Istennel. Egy különös érzést tudtam megtapastzalni különösképpen amikor imádkoztak értem: általában az ember ezt nem érzi, de én éreztem, ahogy kering bennem a vér.

G.A.: Elmondhatom, hogy eddigi legjobb táborom volt, talán ez a svájciaknak is köszönhető egy részből, hogy megismerhettem őket! A kurzuson most értettem meg az olyan dolgokat, mint a félelem, stressz stb.,hogy mennyire befolyásolták az életemet, és mennyi teret engedtem ezeknek a dolgoknak kibontakozni. Most úgy érzem oda tudtam adni Istennek a félelmemet, a folyamatos aggódásomat a jövőért, párkapcsolataimért stb.  Rájöttem arra is hogy a prioritásaim alakítanak engem, az életemet és ahogyan viszonyulok dolgokhoz. Sok  félelemmel küzdöttem, mint pl. cslódások, kudarcok, jövőtől való félelem, hogy egyedül maradok, de jó volt hallani, hogy Jézus a stresszóldó! Döntöttem, hogy több személyes imaidőm lesz, belekezdtem a személyes dicsőítésbe naponta, és érzem hogy teljesen másképp viszonyulok dolgokhoz másképp telik el a napom. Ami mellett még döntöttem az az, hogy bármi gondom is van, bármennyire kicsi is vagy nagy, az első dolgom az, hogy Isten elé viszem. Sokmindenre rájöttem, pl. hogy nem baj, ha gyenge vagyok néha, mert Isten gyengén is szeret engem. Még jobban át szeretném adni Istennek az életemet, hogy ő legyen az én teljes életem Ura és az egyetlen Ura!

G.E.: Számomra  a kurzus alatt az vált világossá, hogy a közösséget kell szolgáljam, és ki kell használjam azokat a talentumokat, amiket kaptam, mert,  hogy nekem erre van inditattásom és elhívásom. Ez nagyon megerősödött bennem! Döntöttem, hogy több időt fogok szánni a személyes imaidőmre, sokkal türelmesebb és megertőbb leszek azokkal, akik körülvesznek. Illetve most már teljes értékűen Istennel szeretnék élni. De ez igazából nem csak a következő hetekre szól.

 

Az élet nagy kihívásai kurzus - Székelyudvarhely, 2014. július 4-6.

I.M.: Szeretném, hogy a szívembe bevésve legyen az, hogy a kudarc még nem a világ vége. Én úgy hittem, hogy ha valamiben kudarcot vallok, akkor az azt jelenti, hogy megszűnik a világ, vagy a világ szeme csak rajtam, és aláástam magam, fetrengtem a sárban. De rájöttem arra is, hogy milyen sokat növekedtem azáltal, hogy olyan gyerekkorom, volt, amilyen, és egy olyan batyut kaptam a hátamra, ami egy jó súlyos kő volt, mert olyan családban nevelkedtem, ahol az volt a szokás, hogy örülni nem szabad. Nincs vakáció, nincs szabadság, ha jókat nevettünk, akkor azt mondta valaki a családban., hogy „vigyázzatok, nehogy bánatra forduljon ez a nagy kacagás”, és örömnek, lazításnak nem volt helye. Az élet egy olyan küzdelem volt, amiben folyamatosan nekifeszült izommal kellet menni előre és húzni az igát. Ebből kifolyólag lettem a savanyú uborkának a legecetesebbike, mert úgy éreztem, hogy olyan jó elmondani embereknek, hogy nekem mennyi bajom van, s akkor még kaptam egy simogatást, azt a leplet rám rakták, letakartak, hogy ott alatta nyalogassam a sebeimet, s az úgy jó volt nekem, addig, amíg ki nem láttam ebből, s nem tudtam, mit kezdeni ezzel az állapottal. Ahogy kezdtem járni ilyen kurzusokra, jó volt látni testvéreket, hogy olyan jókat tudnak nevetni, s egyfajta szent irigység vett erőt rajtam, hogy „Uram, ez hol van?”. most megvilágosodott bennem, hogy Isten terve az, hogy én örüljek. Megmaradt bennem egyvalami: valaki Pál Ferinek mondta egyszer, hogy hálát ad Istennek azért, hogy élete során olyan sokat szenvedett, mert azáltal lett azzá, aki lett. Én nagyon sokat dacoltam Istennel, annyit pereltem vele, hgy mért engedi meg ezt. Most tisztázódott bennem, amikor Zsolt imádkozott értem, hogy mi az én hivatásom Istenben, hogy miért kellett ennyit szenvednem: azért, hogy meg tudjak hallgatni olyan embereket, akik szenvednek. Egyfajta álalázat volt bennem, mert hallottam Isten hangját, hogy én erre vagyok hívva, és azt mondtam, én túl kevés vagyok ehhez, Uram. Látod, hogy mennyire gyenge vagyok, hát magamon sem tudok segíteni – merthogy én magamat akartam megváltani -, s akkor hogy segítsek azokon az embereken? Túl kevés vagyok még a családomnak is. De hiszem, hogy mindenre van erőm Krisztusban. Még egy mondat jut eszembe, amit Józsi mondott, nem a kurzuson, hogy nem azt kell mondanom, hogy jaj, Istenem, milyen sok a problémám, hanem azt, hogy „Né, problémáim, milyen nagy az én Istenem!” Mert tudjátok, hogy nekem egy saját, külön bejáratú Istenem van, egy olyan Isten, aki mindnnél hatalmasabb, és benne van erőm, és általa vagyok az, aki vagyok. És amit szeretném, hogy megtegyek, hogy ezzel az én Istenemmel több időt töltsek, és ne magamat váltsam meg, hanem hagyjam Istent cselekedni.

D.M.: Engem először is a stresszkezelés foglalkoztatott, hogyan tudjam megoldani az olyan stresszhelyzeteket, amelyekben nap mint nap vagyok, és úgy érzem, hogy megoldást kaptam, és a sresszkezelés négy pontja nagyon sokat jelentett. Amit még megértettem a kurzuson, az, hogy Isten az, akinek meg kell feleljek, nem az emberek. Én mind próbáltam az emberek tetszését elnyerni és kedvükben járni, de most erre próbálok figyelni, hogy Istennek feleljek meg s ne az embereknek. Isten szemével lássam magamat, ne úgy, ahogy én látom saját magamat, vagy ahogy az emberek engem látnak, hanem ahogy engem Isten lát. Azt is megértettem a mai nap folyamán, hogy nekem kell meghoznom azt a döntést, hogy kijövök az önsajnálat barlangjából, Isten hangját meghallva.

O.K.: Én úgy éreztem, hogy főszereplője vagyok ennek a kurzusnak, minden rólam szólt. Én benne voltam, de Istennek legyen hála, ki is jöttem. Egy testvér fölhívott telefonon és mondta, hogy lesz egy kurzus... neked. Minden kurzus előtt haboztam, nem is voltam a Fülöp kurzus után más kurzuson, és ez a megszólítás által gondoltam arra, hogy lehet más engem jobban ismer, mint én önmagamat, mert mindenkin látom, hogy ki a kormos, de csak ha tükörbe nézek, akkor látom az én kormosságomat. Itt jöttem rá, hogy mi az, ami engem a depresszióba belesodort az aggodalmon kívül. Ott volt az önsajnálat, erről nem tudtam, ebben nem éreztem magam hibásnak. Most már tudom, mi a hibám, mi sodort oda, és nem szeretném ezt a hibát újra elkövetni. Az aggodalmaskodás már 3 éves küzdelmem, de akinek van négy gyermeke, az meg kell tanuljon nem aggodalmaskodni. Azt megtanultam, hogy meg kell szólítsam magam. Egyszer egy pap azt mondta: Vagy hiszel, vagy aggódsz! Pillanatnyilag nem tudtam, hova tegyem, hazamentem és elkezdtem gondolkozni. Rájöttem, hogy semmi rosszat nem mondott nekem, hanem ha engem senki nem fegyelmez meg, hogy ne aggódjak, akkor meg kell szólítsam magamat, mivel a gondolataimat csak én tudom, tehát csak én tudom, mikor aggódom, akkor én magamat kell megszólítsam. S amikor az este eljött, kezdődött: hol az egyik gyermekem, hol a másik, vajon holnap vizsgázik... S akkor mondtam: Na megállj! Hiszel vagy aggódsz? Így elég jól megkaptam a békességet az aggodalmaskodásra. De egy újabb feladatot is kaptam: az önsajnálat. Egy nagyon jó barátomtól tanultam: mikor megkérdezem tőle, hogy hogy vagy, akkor azt válaszolja, hogy jobban, mint ahogy megéredemelném. Én ezzel indulok útnak. Nem azt kérdem reggel, hogy ma mi lesz a nehéz, megbírom-e a mai napot, azt fogom mondani: Uram, jobban vagyok, mint ahogy megérdemelném. És így akarok lenni. A másik: meg kell tanuljak nemet mondani és merjek is, mert nagyon hajlamos vagyok arra, hogy mindenbe belemenjek. Ne hordozzam mindenkinek a terhét külön-külön.

I.A.: Én túlvagyok már egy depresszión, ami tizenegynéhány évvel ezelőtt volt nálam. Nem tudtam, hogy depresszióban vagyok, beteg az voltam, de hát nem hisszük el, hogy lehetünk depressziósak. Akkor elhatároztam magamban, hogy nem fogok gyógyszert szedni. Talpra kell állni, ebből ki kell mászni. És kimásztam belőle, anélkül, hogy beszedjem a  gyógyszert. Most tudom, tizenegynéhány év múlva, hogy a Jó Isten segítségével. Egy fél év óta, amióta járunk az imaközösségbe, azóta úgy érzem, hogy én boldog vagyok, mindennek örülök, én olyan jó helyre járok, fél éve annyi jó embert megismertem, annyi jó kurzuson voltam, és azt érzem, hogy azóta boldog vagyok. Ezt a betegségemnek köszönhetem. Hálát adok a Jó Istennek, hogy itt lehetek, megismerhettelek titeket. Most is vannak csüggedések, most is vannak kudarcok, de jó egy szentségimádásban vagy akárhol Isten jelenlétében letenni kudarcaimat, a csüggedéseimet, és megtanuljak nemet mondani dolgokra, mert én is az vagyok, aki mindent magamra szeretek vállani, hogy én tudok mindent megcsinálni, én akarom megcsinálni, és azt is bevállalom néha, amit már érzem, hogy nem tudok megcsinálni, de úgyis megcsinálom, s ez sajnos a családom rovására megy. Meg kell tanuljak dolgokra nemet mondani, hogy többet tudjak foglalkozni a családommal.

B.É.: Mikor erről a kurzusról hallottam, úgy éreztem, hogy már semmi megoldás nincs az életemben, de ez az utolsó. Életem területein döntéseket hoztam, s azt éreztem, nem vagyok elég sehol, semminek, senkinek. S úgy éreztem, hogy már nem akarok semmit tenni.Tehát nagy-nagy vággyal jöttem a kurzusra, és kérdéssel. Megértettem azt, hogy az életemnek azon helyzeteit, ahol a kudarc van, Isten valójában arra használja, hogy magához vonzzon, hogy közelebb kerüljek hozzá. Hogy megengedjem, az életemben Ő cselekedjen, ne pedig én akarjak mindent megoldani. Mindig menekülni akartam ezekről a helyekről, adott színterekről, s adott emberekkel való találkozásokból, hogy nekem már ebből elég. De úgy érzem, hogy ezek által tudok formálódni és azzá válni, akinek engem az Úr megálmodott. Nagyon mélyen érintett engem ez a kurzus, nagyon mélyre szántott bennem. Megértettem azt, hogy harcoljak azért, ami az enyém, de nem egyedül kell ezt megtennem. Én már nagyon rég vívódom az életem területein, de Isten már ezelőtt 2-3 héttel azt mondta, hogy legyek erős és legyek bátor, mert velem van. Ő nem hagy el engem soha. Azt is megértettem, hogy Isten mindig megteszi az első lépést, és én mindig erre a hívásra válaszolok. Azt ismertem még fel, hogy a fizikai fáradság is hozzájárul ahhoz, hogy az ember mélyre kerüljön, tehát fontos az, hogy pihenjek, egyek, igyak, aludjak. Én már hónapok óta erre vágyok. Fontos az, hogy pihenjek is, hogy magammal is törődjek, fontos az is, hogy magam legyek, és nem én kellmindnet megcsináljak vagy elintézzek. Ennyi vagyok, ezt tudtam, ezt odatettem, s akkor kész. Tudom, hogy szabadságra hívott Isten, és én ezt a szabadságot szeretném megélni.

S.Cs.: Rájöttem, hogy fölösleges dolog félni, mert úgyis, aminek jönnie kell, az eljön, azt elkerülni senki nem tudja. S úgy döntöttem, megpróbálok úgy élni, beszélni, hogy példamutató legyek. Van egy kedvenc igém, amit régóta gyakorlok, hogy legyek „gyors a hallásra és késedelmes a szólásra”. Nagyon hamar szólok, ami nem jó általában. Szeretnék türelmesebb, szelídebb és állandó Isten-kapcsolatban lenni. Mert közben elfelejtem, hogy hívjam segítségül, csak általában este, és ez sokszor látszik. Nem vártam meg azt sem, hogy Isten szóljon hozzám, és Isten azt üzente, hogy nem hiába való a küszködésem, hogy halljam s várjam, hogy szóljon hozzám, mert Ő velem van és Ő továbbra is velem lesz.

M.G.: Megértettem ezen a kurzuson azt, hogy Isten irányítja életemet, de csak úgy, ha engedem. Fontos a személyes ima és párbeszéd Istennel, előbb legyen a szívemben Jézus, csak utána várjam el, hogy segítsen. Ha a kudarcban nincs Ő benne, ha nem vagyok őszinte, ha nem mondom el Neki, nem tud segíteni, és ugyanígy sok mindenben. Aki ismer, az tudja, hogy nekem az életben nem kimondottan a rózsa jutott, hanem nagyrészében a tövis. Voltak olyan helyezeteim, hogy teljesen leégtem, minden összeért a fejem fölött, s Isten annyira szeretett, anélkül, hogy kértem volna, hogy mire észrevettem, már kint voltam. Pedig akkor én csak hittem, hogy van Isten és szeret, és elmentem néha templomba. Nem is minden vasárnap. És amikor visszapillantottam, ráébredtem, hogy egy éve járok közösségbe, mennyire formált engem Isten, és mire leszek képes az Ő segítségével. Hogyha kérem, megengedem, hogy alakítson, változtasson engem, akkor mi lesz belőlem, ha Ő a semmiből is segített, mikor én nem is ébredtem rá. Tudtam higy csakis Ő lehetett, mindig mondtam, hogy engem Isten szeret és megsegít a jó emberek által. Ez volt az elvem. Isten mindenhol megsegített, az életem nagyon nagy problémáiban is. Azt döntöttem el, hogy az imámat, az Istennel való párbeszédre szánt időmet megduplázom, vagy amennyire csak tudok, többet teszek.

S.L.: Úgy éltem meg ezt az egész dolgot, habár nagyon bezárkózva jöttem, mintha egy film vetítődött volna le a szemem előtt, pörögtek a filmkockák, nagyon ügyes rendező volt, és nagyon ügyes szereplőkkel benne, nagyon értékeltem a dolgot és sikerült az, amit nem igazán tudok elérni máshol, hogy egy picit kívülállóként nézzem a dolgokat, fentről nézzem az életem. És ne magamban, belül sírjak egyfolytában, hanem próbáljak egy kicsit kilépni abból a burokból, amibe önmagamat beszorítottam. Ez nem azt jelenti, hogy eltávolodtam a problémától, hanem egy lépéssel távolabbról, más szemmel néztem. Nagyon tudom értékelni, ami itt történt, ezeknek az embereknek a munkáját, mindazt a vizuális anyagot is, amit behoztak, mert ezek által mélyülnek bennünk ezek a megélések, megtapasztalások, amiket kaptunk. Nagyon köszönöm mindannyiunk nevében mindazt, ami itt történt, és hálás vagyok a Jó Istennek, hogy vannak ilyen emberek, akik az életükből nagyon sokat áldoznak arra, hogy nekünk jobb legyen.

 

Fülöp kurzus - Kézdivásárhely, 2014. június 13-15.

F. E.: Elég sokmindent megtudtam a lakótársamtól és voltak dolgok, amikkel – úgy érzem – már tisztában vagyok. Jó volt újrahallani és tudatosítani. De mivel gyerekkoromban mindig a „JóIstenhez” imádkoztam, nem igazán tudtam mit kezdeni külön-külön az Isteni Személyekkel. De aztán eszembe jutott, hogy Jézusnak is volt édesanyja, s amíg nevelgette, putyukálta, biztos Ő is érzett olyant, mint én, amikor például féltem, és arra gondoltam, miért ne imádkozhatnék Jézushoz az én édesanyámért, mert Jézus is átérezhette azt, amit én. Aztán sokat hallottam a lakótársamtól, hogy „én ekkor tértem meg”, de nem tudtam, mi az, hogy megtérek. Én is templomba járó voltam, mert vitt édesanyám örökké, de miért kéne megtérjek, vagy miből. De szíven ütött Istennek az a felhívása, hogy „élj velem minden nap”. Nem úgy, hogy időnként egy jót tudunk beszélgetni. Ahhoz, hogy a tűz égjen, mindig kell rakni a fát rá. Ha nem, kialszik.  Én olvastam a Szentírást, jártam a templomba, de valami még kell: más embereknek a tapasztalata; valami még hiányzik: az egész keresztény életemnek a sava-borsa. Úgy érzem, a Szentlelket egy kicsit én is megtapasztaltam.

L. Cs.: Olyan dolgok történtek, amelyek hatására egy kicsit átértékelődött a lelki, szellemi világom. Nekem az jött le, hogy egyedül könnyen az ellenség prédájává válunk. Ezzel eddig nem törődtem, mert úgy gondoltam, hogy az ellenségnek nincs esélye velem szemben. De nem könnyű, mert az ellenség nem mindig szembe áll velem, és a másik, hogy az ellenséget nem látom, jól meg van bújva. Azt a nézetemet, hogy ne tégy olyat másnak, ami magadnak se lenne jó, hogy más tegyen veled, úgy fogalmaztam újra, hogy amit mástól elvárnék, azt egyszer magam tegyem meg, azért hogy lássam, hogy meg lehet-e tenni azt, amit én mástól elvárok. Nagyon megfogott az, hogy az első lépést én kell megtegyem. Ha valaki ajándékot akar adni ingyen – kegyelemből –, de én nem teszem meg a lépést, akkor az csak ott van. A Szentlélek jelenlétét inkább otthon tapasztaltam meg, mert érdekes, felemelő élményem volt, amit nem is igazán tudok megmagyarázni.

B. K.: Úgy tapasztaltam, hogy nagyon jó helyen voltam itt a hétvégén, nagyon sok újat tanultam, és éreztem, hogy nagyon sokat töltődtem. A Szentlélekért való ima után egy olyan erőt kaptam, hogy le tudtam küzdeni a kísértést, hogy a tévét bekapcsoljam, habár már-már betegségem volt, hogy az első dolog, ahogy belépek az ajtón, hogy megyek és bekapcsolom a televíziót. Híreket, időjárást, filmet megnézni. De hazafele csengett bennem a felhívás, hogy próbáljunk meg megmaradni a Szentlélekben, ne tévézzünk, vagy mást csinálunk. Kértem, hogy „Szentlélek, jöjj és segíts, mutasd meg, hogy tényleg mindig velünk vagy”. És éreztem, hogy ez így is van. Ott volt velem a Szentlélek és irányított, hogy fontosabbakra figyeljek.

Cs. E.: Kértem a Szentlelket, és imát is kértem, hogy nyissa meg a szívemet és az ajkamat, hogy tudjak szólni, beszélni, hisz itt is emberek vannak, nincs mitől féljek. Sokszor megvagyok a háttérben, úgy gondoltam, hogy nekem ez elég. Rájöttem arra, hogy nem a Szentlélektől van az, hogy én mindegyre rágódom emiatt. Kezdtem kérni a Szentlelket, hogy mutassa meg, mit is akar, hogy lépjek ebből ki. Rávezetett arra, hogy én is ki tudom mondani, ami bennem van, tudom Istent dicsőíteni. Mostmár tudom, hogy működik a Szentlélek.

G. B.: Én nagyon visszafogott, visszahúzódó voltam, és nagyon nem tudtam megnyílni, mert a hozzám legközelebb állóktól azt kaptam, hogy nem vagy elég ügyes, nme vagyok elég jó, és úgy döntöttem, hoig akkor én majd bizonyítok: a tanulással, pénzzel, amit el lehet érni. Réjöttem, hogy ez teljesen fölösleges, mert Isten szemében így is értékes vagyok, és nem kell előtte bizonyítanom, mert Ő úgyis szeret engem. Sok időre volt szükségem ahhoz, hogy egyfajta biztonságot érezzek, hogy valamilyen szinten tudjak haladni és megbízzak bárkiben is. Úgy érzem, ezen a hétvégén önismeretben is fejlődtem, az Istennel való kapcsolatomban is, és főleg abban, hogy merjek közeledni, merjek nyitottabbá válni az emberekkel szemben is. A Szentlélek mindenkit gyógyít.

 

 

Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2014. május 1-4.

 

V T: Az első dolog, amire rávilágított a Szentlélek, az, hogy milyen ereje van annak, ha kimondom, hogy megbocsátok, és eldöntöm, hogy valóban meg akarok bocsátani. Akkor is, ha valaki nem bocsátott meg, én bocsánatot nyertem, mert Isten engem feloldoz ez alól. Nehezen tudtam magamnak megbocsátani a maximalizmusom miatt. Rájöttem arra is, hogy nem kell 100%-osan teljesítsek, attól még értékes vagyok, és hibázhatok.

Sz A: A tanítások alatt megérintett nagyon sok dolog, és sokmindenben magamra ismertem, például a teljesítményközpontúságban, s hogy bennem perfekcionizmus nyilvánul meg. Még az imaéletemben is jelen volt ez. Ezután ki kell cserélnem a motivációimat, és megpróbálok másképp hozzáállni a dolgokhoz, és ezen javítani.

B E: Az volt nekem az egyik legnagyobb felismerés, hogy bár tudtam mindig, hogy “tökéletes vagyok”, nem tudtam, miért. Persze kialakult bennem is, hogy ha jó jegyet kapok, az milyen jó, és szeretnek attól, és segítettek is, hogy észrevegyem, hogy ha én maximálisan teljesítek, akkor elismeréssel néznek rám. Borzasztóan elfoglalt vagyok, semmire sincs időm, a világ összes dolga az enyém. Emellett még bezárkóztam, senki rólam nem tudott semmit. Egy boldog embernek látszottam, akinek soha semmi fájdalma nincs, semmi baja nincs. Én sem vettem tudomást róluk. Bármi sérelem ért, azt jó mélyen besepertem a szőnyeg alá, vagy  jó mélyen elástam, és gondoltam valami jó dologra, amivel eltakarom ezt a sérülést. Így kezeltem a fájdalmaimat. Olyan sérüléseket hordoztam felemelt fővel, vigyorogva, hogy nem is tudom, hogyan tudtam végigcsinálni. Ez egy olyan börtönben tartott, ami alól megszabadulni most nagyon jól esett.
Megértettem, hogy a bűneim és a haragok, amiket hordozok milyen kötődéseket hoztak létre, és mennyi falat állítottak fel körülöttem, és hogy akadályoznak engem mindenben: az Isten-kapcsolatomban és mindenben. Olyan szabadságot éreztem, amikor ezeket átadtam, hogy kimondhatatlan. Nem volt olyan nehéz megbocsátani vagy bocsánatot kérni, mert annyira jelen volt a Szentlélek, hogy nem volt kérdés, hogy megbocsátok-e vagy sem. Mégis a legnehezebb megbocsátani annak a személynek volt, aki leginkább fokozta bennem a tökéletességre való vágyat, és mindig szembesített is azzal, hogy nem vagyok tökéletes. Most nagyon boldog vagyok, és nagyon köszönöm ezt a lehetőséget.

B E: Engem megdöbbentett az, hogy milyen apró dolgok vannak, amiket én jóformán figyelembe sem vettem, vagy nem emlékszem. És most előjöttek egészen az óvodától olyan dolgok, amikről nem gondoltam, hogy azok miatt én valamilyen formában sérülök. A megbocsátással kapcsolatban: voltak nehézségek, mert édesanyámnak volt a legnehezebb megbocsátani, mert a fogantatásom óta tett – akarva, akaratlanul – olyan dolgokat, melyekkel engem nagyon-nagyon megbántott, olyan volt, mintha késsel széttépte volna a szívemet. Azért volt nehéz megbocsátani, mert hogyha esetleg felemlegettem neki, akkor azt mondta, hogy ez nem így volt, vagy te reagáltad túl, mert érzékeny vagy, úgyhogy nem próbáltuk megoldani együtt. Nehéz volt de letettem, megbocsátottam.

H R: Rájöttem, hogy évekig egy ringben ültem, ahol a partner saját magam, és ketten boxolunk, és olyanokat húzok be magamnak, amik a földre vernek, és nem felállni próbálok, hanem ott ülök, és csak nyalogatom a sebeimet, mint a kutya, mert nekem jogom van ahhoz, hogy sajnáltassam magam, nekem milyen rossz, más pedig úgysem érti meg, hogy min megyek keresztül. Rájöttem, hogy én vagyok a legtöbb rossznak a forrása a saját életemben, ezért a megbocsátás magamnak volt a legnehezebb. Aztán sorra, amit a Szentlélek felhozott, azokban kezdett könnyebben menni a megbocsátás.
Segített az, hogy amikor újra előjön, hogy kezdjek önvádaskodni, akkor jusson eszembe a kérdés, hogy én vagyok-e a hatalmasabb vagy a Jóisten, aki ha megbocsát, akkor én miért nem bocsátok meg magamnak.

 

Fülöp kurzus - Gelence, 2014. március 28-30.

B I: Idáig vallásosnak, katolikusnak, jó kereszténynek tartottam magam, de most észrevettem, hogy nem az vagyok. Imádkoztam, minden nap a templomba jártam, de nem tudtam  találkozni az Úr Jézussal személyesen. Most már megfogadtam, hogy amit nem fogok tudni, hívom a Szentlelket, és eligazít engem, hogy találkozzak Jézussal, nem csak rutinosan, hanem valóságosan, személyesen. Nehezemre volt, hogy imádkozzak másért, hisz én még saját magamért sem tudok imádkozni, nemhogy másért. Most elgondoltam, hogy csakugyan másért is kell imádkozni, s a közösségben van az erő, hogy ha imádkozunk másért, a saját javunkra is úgy válik, mint másnak a javára.

P V: Én mindig vallásos voltam, igyekeztem a parancsokat betartani, ha nem tartottam be, meggyóntam. 2012-ben történt valami, ami nagyon megérintett. Abban az időben jött tiszti. Amikor a tiszti bemutatkozott a misén, engem az nagyon meghatott, végig bőgtem. Rájöttem, hogy vallásos vagyok, de mégse mélyültem el a vallásban. Elkezdtem közibe járni, mert azt mondták, gyere, mert jó lesz, és tényleg az volt, de volt amikor nem tudtam jönni, mert valami más dolgom volt, vagy pedig mert lusta voltam, vagy annyira fáradt voltam, hogy hazamentem és lefeküdtem, az kellett a közi helyett. De a közinek köszönhetem azt, hogy szóltak nekem, hogy jöjjek ide a Fülöp kurzusra. Nem tudtam, mi az, de mindenki olyan vidáman mondta, hogy gyere, mert megéri, kell jönni. És én jöttem. Minden egyes téma engem nagyon mélyen megérintett. Kezdve azzal, hogy Isten szeret engem. Mindig tudtam, hogy Isten szeret. Cetlicskéket ajándékoztam mindenkinek igerészekkel, hogy Isten szeret téged, de megvolt bennem az, hogy Isten csak akkor szeret, ha én megfelelek neki. De Isten mindig szeret. S ezt kaptam itt, hogy mindig, feltétel nélkül szeret engem. S ez annyira jól esett már első este, hogy alig vártam szombatot. Szombaton felismertem azt, hogy én imádkoztam, de a Szentlélek segítségét nem kértem. Kértem az Urat, Jézust és az Atyámat, hogy segítsen meg, de a Szentlelket, hogy közbenjárjon értem, azt sose kértem én.
Tegnap döntéseket hoztam, és remélem, a Szentlélek segítségével a döntéseimben fogok élni. Mert nem elég döntést hozni, hanem a döntés mellett el kell kötelezzük magunkat, és abban kell éljünk.

I A: Úgy érzem, és gondolom, hogy mindenkinek a véleménye, akik voltunk a Fülöp kurzuson, hogy ha tiszti elmegy, akkor is ki fogunk tartani és a kozösségünk megmarad. Pénteken este kicsit feszültem jöttem, és ezért nem igazán érintett meg semmi, mégis ma a szentmisét másként éltem meg, mint máskor, szebbnek láttam. Ma éreztem meg, hogy valami tényleg történt, még nem tudom megmagyarázni, hogy mi. Érzem, hogy hatásos volt az imádság. A tavaly volt egy műtétem, és csodáim történtek a műtét alatt is, és amikor meséltem másoknak, azt mondták, valaki téged nagyon szeret. S ma megértettem, hogy tényleg Isten szeret engem.

E L: Rengeteg kérdés volt bennem, mielőtt idejöttem, és nagyon sok kérdésre választ kaptam. Ami a legmélyebben érintett, és bennem egy nagy békességet adott, az az, hogy elfogadtam és megértettem, hogy Isten, aki képes volt arra, hogy azt az egy szem Fiát feláldozza értem személyesen, annyira szeret, hogy semmilyen feltételhez nem köti az Ő szeretetét, hanem így, ahogy vagyok, ilyennek, amilyen vagyok, így szeret. Nem kell neki megfelelni. Ha Isten feltétel nélkül tud szeretni, akkor én is csak egy kicsit tudjak úgy szeretni. Ne csak akkor szeressem a családom, férjem, szüleim, vagy bárkit, amikor jót tesz, hanem lássam meg, amikor hibázik, vagy olyat tesz, ami nekem nem tetszik, és akkor szeressem leginkább, mert akkor van a legnagyobb szüksége a szeretetre, nem amikor minden olyan jó és szép. Jézus már megtett mindent, már meghalt azért, hogy nekem életem legyen, örök életem. Ez olyan távolinak hangzott idáig. Mindenféle spirituális, keleti dolog foglalkoztatott, s most tisztulnak a dolgok, mik azok, amikre nincs szükség az életemben és mik azok, amik igazán fontosak. A közösségnek, hiszem, hogy megtartó ereje van, mert egyedül én nem lennék képes kitartani. Úgy érzem, elvesznék, elkallódnék, elrángatnának olyan felé, ami nem Istentől való, bedőlnék különféle tanoknak, ami most már tudom, hogy nem Tőle van. Látom egyre több ember életében a gyümölcsöket. Édesanyám életéből tanultam sokmindent, hogy az imádságos életének megvan a gyümölcse. Érdemes így élni. Szeretném, hogy a férjem és a közeliek is rájöjjenek, hogy csak így érdemes élni.

G A: Katolikus vallásban nőttem fel, de én idáig úgy gondoltam, hogy ha én járok templomba, akkor engem a Jó Isten jobban szeret. Ha nem mentem, akkor félreléptem, mostmár biztos nem szeret. Ha hűséges vagyok, akkor engem a legjobban szeret, jobban mint a másikat. Ez most megváltozott.

M E: A mai napig nem igazán tudtam elfogadni és megérteni, hogy Isten miért szeret engem, vagy hogy tud szeretni engem, hogyan tud megbocsátani nekem, ha én sem tudok megbocsátani magamnak azokért a dolgokért, amiket tettem, s amikre nem vagyok büszke. Sokszor szerettem volna megnemtörténtté tenni és megváltoztatni, de azt nem lehetett. Ezért sokat imádkoztam, de következett az az időszak, amikor elszakadtam Istentől. Mindaddig, amíg idekerültem Gelencére. S el kellett teljen még egy év, hogy érezzem, hogy most már erősen nagy űr van belül, és nagyon hiányzik Isten. Azért tudtam érezni azt a nagy űrt, mert olyan ember voltam én otthon, aki egész gyerekkoromtól jártam templomba, és nem volt teljes egy hetem, ha nem voltam vasárnap templomban. És úgy volt könnyebb a következő hetem és tudtam dolgozni. De az elszakadás elég sokat tartott. Aztán egy év után itt Gelencén éreztem, hogy muszáj menjek szentmisére. A mai napig nem nagyon tudtam elhinni, hogy Krisztus már meghalt a bűneimért, és hogy kifizette már a bűnöket. Hogy lehet kifizetni egy olyan bűnt, amit úgy érzek, nem lehet megbocsátani magamnak se? Ez volt nehéz idáig. A tiszti és barátnőm javaslatára kezdtem el járni közibe, ami nagyon jó hatással van rám a mai napig, és nagyon szeretek ide járni. Azt szeretném, hogy ne csak egyesekkel oszthassam meg a fájdalmaimat, akik nagyon bizalmasak, hanem a többiekkel is. Biztos, hogy nagy-nagy bizalom kell ehhez, de ezt szeretném.

 

Fülöp kurzus - Székelyudvarhely, 2014. március 7-9.

Ny M: Soha nem fogtam fel azt, hogy Jézus tényleg értem adta magát. Én, mint édesanya, nem tudom, hogy meg tudnám-e ezt tenni. Mostanában tudatosan nevelem magam arra, hogy ajándékba kaptam a gyermekeimet, hogy el tudjam fogadni, ha bármi történik velük.

Sz I: Ezelőtt 20 évvel volt egy érdekes megtapasztalásom, és most jöttem rá, hogy a Szentlélek érintette meg akkor a szívemet. Ma jöttem rá, hogy a közösség megtartó ereje, amiről eddig csak úgy hallottam, tényleg létezik.

B K: Ami a legjobban megfogott, az a Szentlélek, hogy Ő mindig ott van velünk, csak kell hívnunk Őt, és nagyon sokat tud segíteni. Bíznunk kell benne. Itt a hétvégén úgy érzem, hogy felléptem egy lépcsőre, ahol ezután az életemben mindig csak felfelé szeretnék haladni, visszafelé egy lépést se. Bízom benne, hogy a Szentlélek mindig segíteni fog, és nem fogok eltévedni.

K Zs: Amikor a megváltásról volt szó, az jött fel bennem, hogy hát én kértem, hogy Jézus eljöjjön értem és megváltson? Én nem kértem! Akkor mégis miért jött el? És az fogalmazódott meg bennem, hogy ez nekem egy nagy ajándék, amit én ki kell bontsak. Oda kell mennem és el kell, hogy fogadjam. Nagy vágy a szívemben, hogy továbbadjam a szeretetet. Azt nem tudom továbbadni, ami nincs bennem. Csak azt, amit befogadok és bennem van. S csak úgy tudom, ha megnyitom a szívemet, és nem a hazugságnak, nem az ellenségnek engedek azáltal, amit mondok, hogy nem vagyok méltó, hogy szeressenek, és tennem kell azért valamit, hogy szeressenek, hanem szeretve vagyok csak úgy, ok nélkül.

K É: Itt tudtam meg azt, hogy Isten olyannak szeret engem, amilyen vagyok. A munkamániám miatt nagyon sokat hanyagolom a családomat, gyerekeimet, és az este sikerült az, hogy nem kiabáltam a rendetlenség miatt, és megöleltem a férjemet úgy, ahogy még akkor öleltem, amikor nagyon szerelmes voltam. Úgyhogy nekem nagyon sokat hozott ez a kurzus.

K B: Én sokáig kutattam az Isten környékén, de valahogy nem jött át az üzenet. Most úgy érzem magam, mint amikor valaki szauna után beleül a hideg vízbe, mert egyből zúdított a Jóisten a nyakamba mindent, hogy „ha idáig kérted, akkor most vidd is el”. Én most tapasztaltam meg életemben először, hogy Isten szeret engem. Rádöbbentem, hogy mit jelent a bűn, és úgy döntöttem, és határozottan ki akarok dönteni a Jóisten segítségével amellett, hogy soha többet senkihez nem akarok sáros kézzel hozzáérni. Nem vagyok hajlandó egyetlenegy embertársamnak se rosszat csinálni azzal, hogy én bűnt követek el.
Amikor hazamentem, a feleségem azt mondta, hogy jó helyen voltál, mert egész este mosolyogtál.

L E: Már nagyon rég vágyott a szívem, hogy részt vegyek egy ilyen kurzuson. Az egész hétvégén a legelső dologtól a végéig minden nagy hatással volt rám, de ha összességében nézek végig rajta, akkor a legelső, az Isten szeretete, hogy mennyire szeret engem a Jóisten.
Ez a hétvége egy fordulópont az életemben. Olyan döntések mellett kell kiállnom a további életemben, ami nehézség lesz, de úgy érzem, sokkal könnyebben túlleszek rajta, mert először is a Jóistenre hagyatkozom, az Ő szeretetére, legnagyobb bizalommal vagyok Őiránta. A bűnre gondolva, rájöttem, hogy mennyi mindent össze tudunk gondolni embertársainkról, alig várjuk, hogy halljunk valamit, hogy továbbmondjuk – azt hiszem, ha sikerül, ezt nem fogom talán meg se hallgatni, félre fogok állni a környezetből, ahol ezt hallom.

B É: A hétvégén leginkább az fogott meg, hogy saját szavainkkal tudjunk imádkozni, kérni a Jóistent. Ez sikerült is nekem. A tegnap este, amikor hazamentem, megpróbáltam saját szavaimmal kérni a Jóistent, amire én akartam, és bizonyos vagyok, hogy Ő meghallgatta. Isten szeretete nagyon sok türelmet adott nekem. A családomban jelenlévő problémában is észrevettem a tegnap este, hogy türelmesebb vagyok, nem kaptam fel a vizet. Éreztem azt az erőt, amit a Szentlélek adott, és remélem ad továbbra is.

 

 

Az élet nagy kihívásai kurzus - Csíkszereda, 2014. február 21-23.

B Cs: Megértettem ezen a kurzuson, hogy én kell tegyek lépéseket, Isten ad kegyelmeket, adja a segítséget, de én gyakorlati lépéseket kell tegyek, és ne az érzelmeimre, ne a körülményekre tekintsek és hallgassak, hanem jó hozzáállással túllépjek ezen a dolgon, és akkor Isten továbbvezet engem, hogy nem kerülök mélyebbre, hanem hozzá kerülök közelebb. Azt is megértettem, hogy az önsajnálatból is én kell megtegyem az első lépést, hogy kifele haladjak, ne arra várjak, hogy Isten csak úgy benyúljon és kiemeljen onnan, és egyből megszűnjék az egész helyzet, hanem abból is én tegyem meg a kifele vezető lépéseket, s akkor Isten tovább vezet. Ami mellett döntöttem és szeretném megvalósítani, az, hogy mindennap elmondok egy igét, ami segít helyreállítani az identitásomat, az önértékelésemet, olyan igéket keresek ki, amik ebben segítenek. Hiszem, hogy Isten ezáltal szabaddá fog tenni a helytelen önértékeléstől, és helyreállítja az identitásomat. A szívemet nagyon megérintette az az ige, hogy az igazság szabaddá tesz. Mostanig nem értettem annyira ezt az igét, vagy nem ért el a szívemig, most értettem meg, hogy ezek az igék által Isten szabaddá tud tenni mindattól, amitől én vártam eddig, hogy szabaddá tegyen.

Cs R: Ami nagyon megérintett, az az a kérdés volt: Ki vagyok én? Sokáig úgy fogalmaztam meg, hogy egy porszem. Itt nagyon tisztán megvilágosodott, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok. S ezt soha nem akarom elfelejteni. Az identitásomat ne más határozza meg.
A koncentrálás nálam nem nagyon ment, tehát ezután egyszerre több dologra nem fogok összpontosítani, hanem egyre, és akkor az hatékony lesz.
A kudarc lehet egy kezdet is. Rajtunk áll. Sőt a siker kezdete is lehet. Ezt fogom hangsúlyozni a magam számára. A félelem mindig csüggedést okoz. Sajnos mindegyikben volt részem az utóbbi időben. Tehát ezért elismerem tévedéseimet, megbánom, átadom Istennek, felállok, kihúzom magam, felnézek az Úrra és újrakezdem.

Cs M: Nagy reményekkel indultam neki ennek a kurzusnak, és a várakozásomnak megfelelően választ kaptam arra, hogy mi lehet az oka, ha stresszes vagyok, kudarcokat élek meg, elcsüggedek és végül a depresszió szélén találom magam, és kaptam gyakorlati útmutatásokat, hogy miként lehet ezeken túljutni.
Ami a leginkább megfogott, az volt, hogy először a dolgokhoz való hozzáállásomon kell változtassak. Nem a körülmények, hanem a hozzáállásom határozza meg azt, hogy hogy érzem magam. Lehet, hogy egyszerűen csak fáradt vagyok és egy kiadós pihenésre van szükségem.
Vagy lehet, hogy olyan terheket vettem magamra, amik belülről marcangolnak, emésztenek, de nem az én vállamat kellene nyomják. Megértettem, hogy kudarcok mindig lesznek az életemben, de ezekkel szembe kell nézni. Ismerjem fel, ismerjem el, de álljak fel és induljak tovább. Ha belehajszolom magam az önsajnálatba attól nem oldódik meg semmi, sőt megkötözöm Isten kezét és nem tud beavatkozni az életembe. Szembe kell nézzek ezekkel mert, ha dédelgetem a fajdalmaimat, félelmeimet, kudarcaimat, csüggedés lehet a vége. A döntést nekem kell meghozni. Isten támogat, de helyettem nem fog dönteni, mert szabad akaratot adott. Felismertem, hogy nem szabad másokhoz hasonlítsam magam. Isten engem, úgy ahogy vagyok, tökéletesnek teremtett. Isten nem teremt selejtet. Az Ő drága gyermeke vagyok, akit feltétel nélkül szeret és egy tökéletes terve van az életemmel. Azt is felismertem, hogy nem vállalhatok felelősséget mások helyett, csak saját magam helyett. Megértettem, hogy nem kell álarcot hordanom. Döntsek, öntsem ki Istennek a szívemet, szépítés nélkül és induljak el. Csak akkor tud segíteni, ha felvállalom kudarcaimat, félelmeimet, csalódottságaimat. Isten nem tud közösségben lenni az én önsajnálatommal. Ha bementem a “barlangba” és ott nyüszítve, szűkölve fekszem Isten nem fog bejönni utánam és kihúzni onnan. A barlang előtt vár rám, de nekem kell felkelni és kijönni. Elég kemény volt ezzel szembesülni, mert olyan jól értek hozza, hogy beragadjak az önsajnálatba. Felismertem, hogy hiába kérem Istent, hogy segítsen, hogy szabadítson meg, ha én nem akarom. Tudatosult bennem, hogy nyitott szemmel kell járjak, hogy észre kell vegyem a körülöttem levő jó dolgokat is. Merthát persze, hogy vannak jó dolgok is az életemben de, ha csak mindig az önsajnálatban tocsogok körbe-körbe és nem nézek szét, akkor nincs ahogy ezeket felismerjem, meglássam.
Nagyon-nagyon építő volt ez a kurzus. Ajánlom mindenkinek, aki még nem volt, mert úgy gondolom, hogy, ha a meghozott döntéseket gyakorlatba tudjuk ültetni, akkor az életünk sokkal könnyebbé válik.
Köszönet mindenkinek, akinek része volt ennek a kurzusnak a létrejöttebben, mert ez napjainkban annyira aktuális, hogy ennél aktuálisabb mar nem is lehetne.

B Zs: Tükör volt számomra ez a kurzus. Ebben a tükörben láttam magam, megláttam a körülöttem élőket, és vigasztalás volt számomra, hogy nem vagyok egyedül, mert úgy látom elég sokan küzdünk ezzel a problémával, s azért vagyunk itt, mert elfogadtuk Jézus hívó szavát és segítségét.
A tűzhely mellett ülve szólt Isten hozzám: Ilyen vagy te. Képes vagy mindent elégetni, amit beléd raknak, kérdés az, hogy a gyűlölet, a harag tüzét szítják benned, vagy megkéred az Úr Jézust, hogy ezután a szeretet tüze lobogjon benned.
Amit meg szeretnék fogadni, az az, hogy már a gondolat és érzelmek szintjén megállítani mindent, nem hagyni, hogy lavinaként a nyakamba boruljon minden. Ennek a fényében akarok élni ezután.

Gy E: Ezen a hétvégén eljutott hozzám, hogy az én hozzáállásom, az én döntésem mennyire fontos és milyen nagy jelentőséggel bír. Nem szabad engednem, hogy az érzések uralják az életemet, hagyjam, hogy Istennek az igéje az értelmemtől a szívemig hatoljon, és azáltal megerősítsen.
Hasznos ismereteket kaptam arról, hogy hogyan kezeljem a stresszhelyzeteket, kudarcokat, a csüggedést, a depressziós hangulatot, és hogy ne hibáztassam magamat, se másokat ezekben a helyzetekben.
A személyes imámban mindenképp megpróbálok Istennek időt hagyni, hogy tudjon szólni, és ebben tudjak növekedni.

L Zs: Megértettem a pár nap alatt, hogy ezek a dolgok nagyon kötődnek egymáshoz, valamelyik mindig ott van az életemben, és tulajdonképpen egymást generálják. Vigyáznom kell erre, mert nagyon hamar a gödörben vagyunk.
A pihenésre szánt időmnek elég sok részét elveszik a kicsi kacatok, amikkel azt hiszi az ember, hogy pihen, de tulajdonképpen nem pihenés. Eldöntöttem, hogy ezeket vissza kell szorítsam.
Rájöttem, hogy sokszor mások eredményei miatt izgulok, de ha én megpróblom a legtöbbet megtenni magamtól, akkor amit ő meg tud tenni, azt tegye meg ő.
Fontos volt még számomra megismerni az identitásomat, hogy ki is vagyok én.
Akarnom kell kimászni a saját gödrömből, mert ez önmagamról való lemondást jelent, és ez nagyon nehéz néha, mert amikor kimászok a gödrömből, akkor másokkal is kell törődni, és magamból kell adjak.

Cs M: Bennem azt hozta fel erőteljesen ez a kurzus, hogy a fáradtság mennyire le tud lelkileg is fárasztani, nem lesz békénk. Erre nem figyeltem eléggé, és azért „jól” beosztottam az időmet, nagyon sokat dolgoztam. Különösen felhozta bennem azt, hogy nem tudtam, hogy én egy barlangban vagyok. Tudtam, hogy keserű vagyok és letört, de nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi a gyökere. Magamat vádoltam azért is, hogy a gyerekeket nem abban a légkörben, szeretetben neveltem, ahogy kellett volna. Ezzel mind szembesültem azáltal, hogy ha egy kicsi hibát elkövettek, én mindig arra fókuszáltam, s ezért mindig önvádaskodtam, hogy ezt már a Jóisten sem tudja helyreállítani, ezen a téren a hitem nem volt elég, ahelyett, hogy arra fókuszáltam volna, hogy egy csomó jó tulajdonságuk van. Mindig az én elrontott dolgaimnak a gyümölcseit láttam, ezért keserű volt a szívem.
Most már hiszem, hogy a Jóisten mindent helyre tud állítani, nincs olyan terület, ahova ne tudna bejönni, most kibátorkodtam a barlangból, ha már észrevettem, hogy ott vagyok, akkor ki kell jönnöm.
Rájöttem, hogy a gyerekeim, a férjem egy ajándék, amit ha kinyítok, ne azt lássam, hogy mit kaptam, hogy ez se tetszik benne, az sem, hanem Isten ölelései vannk benne. Arra fókuszáljak, ami jó bennük, ami örömet okoz, ne arra, ami hiba bennük, mert az bennem is van, s a Jóisten azokat ki tudja javítani.
Az időmet fogom jobban beosztani, hogy mindennapra az imaidőm legyen meg, hogy tudjam minden nap letenni a keserűségeket.

 

Lelkigondozói kurzus - Gelence, 2014. február 13-16.

Cs A: Megértettem a megbocsájtás fontosságát – ez a hármas kapcsolat – ha meg vagyok sértődve, megrontom a másik kapcsolatát is Istennel.

G A: Az, hogy itt állok, az már egy gyógyulás.
Felismertem és tudtam magamról, hogy teljesítményközpontú személy vagyok, meg akartam felelni másoknak és Istennek is meg akartam felelni, a szeretetét ki akartam érdemelni, sokszor azért imádkoztam, azért jártam szentmisére, hogy Isten szeressen. Felismertem, hogy ezt a családból hozom, mert nagyon vágytam apukám szeretetére, és ezt ki akartam érdemelni. Megértettem, hogy Isten így is szeret.
A második felismerésem az, hogy a szabadságom tőlem függ. És megértettem, hogy Isten adja meg nekem, és bennem van a szabadság.
Azt gondoltam, hogy nem kell senkinek a problémáimról beszélnem, én magamat meg tudom váltani. De akkor Jézus miért is halt meg a kereszten? Azért, hogy megváltson. Kell nekem ez a megváltás.
A lelkigondozás mély volt, fájdalmas volt, de elkezdődött bennem egy folyamat, hogy megbocsássak, szívből.

M N: Amit megértettem a kurzusból az, hogy az én harmóniám, belső lényem nem kell függjön a másiktól, nem kell itt térdepeljen előttem az, aki megbántott, hanem ha megbocsájtok, szabad vagyok. A döntést meg tudtam hozni, hogy igen, megbocsájtok – megragadom a döntést.
Jó volt felismerni, hogy tényleg Isten alkotása vagyok, és a nehéz helyzetekbe azért tett oda, hogy erőt vigyek abba a helyzetbe, a betegségbe, szomorúságba reményt vigyek. Amikor a lelkigondozóm azt mondta, hogy ,,látok egy kisbabát amelyet az Atya felvesz’’ és ,,egy szép paripát, amely a mezőben szabadon szalad”, az nekem annyira jól esett, és olyan jó volt, hogy az leírhatatlan.

L E: Nagyon új volt az, hogy én hogyan bocsássak meg a Jóistennek, amikor mindig én vagyok az, aki lázadtam Isten ellen, hogy miért éltem egy rossz házasságban, vagy amikor végre sínre került az életem és boldog lehettem volna, akkor lebetegedtem, azt mondtam, hogy miért jött ez, Istenem, hát nem lehetek olyan bűnös, hogy engem így megverjél... s akkor nehéz volt, hogy megbocsássak neki, vagy Tőle bocsánatot kérjek, hogy ezt nem akartam, Istenem, de így jött. Akkor jöttek a gyermekkori sérülések, hisz az édesapám elhagyott, s ezen felül keserűség volt a házasságom is.
Mindig vágyódtam arra, hogy engem szeressen valaki. Nagyon nehéz volt ezért kimondani, hogy én ennek a két embernek megbocsátok, noha tönkretették az életem. Végül áldást is tudtam mondani rájuk.