RO     HU     EN

Fülöp kurzus - Marosszentgyörgy, 2018. december 7-9.
Lelkigondozói kurzus - Oroszhegy, 2018. nov. 29.-dec.2.
Lelkigondozói kurzus - Kolozsvár, 2018. október 25-28.
Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2018. szeptember 27-30.
Megkülönböztetés kurzus - Hargitafürdő, 2018. július 25-29.
Fülöp kurzus - Székelyudvarhely, 2018. június 15-17.
Fülöp kurzus - Marosvásárhely, 2018. március 2-4.
Lelkigondozói kurzus - Csíkszereda, 2018. február 8-11.
Fülöp kurzus - Csíkszereda, 2018. január 19-21.

 

Fülöp kurzus - Marosszentgyörgy, 2018. december 7-9.

J. I.: Úgy érkeztem ide, hogy elég távol éreztem magam az Istentől az utóbbi időben, és nem tudtam, miért. Volt már több megtapasztalásom Istennel, és átéltem az este is, hogy Szentlélek átjár. Több mindennek kellett eltelnie, hogy megéljem azt, hogy újra meg újra át kell adjam az életemet Istennek. Választ kaptam arra, hogy miért érzem magam olyan távol Istentől: ez az én bűnös állapotom, és számít az, hogy milyen közösséget, milyen talajt öntöztem, milyen emberrek vettek körül az utóbbi hónapokban. Elég vakságban voltam, mert próbáltam közeledni Istenhez, de kevés volt csak a saját erőm, blokkolva is éreztem magam abban, hogy újra közel érezzem magam Istenhez. Itt most megtudhattam, hogy mi is ez az akadály. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy felnyitotta a szememet, és jó volt megtapasztalni, hogy ma új testvéreket, új családtagokat kaptam; fontos szerepe van a közösségnek.

K. R.: Már első nap feljegyeztem magamnak, hogy annyiszor hallottam ezeket, amikről itt szó van, mert zarándoklatokon, ifiken, lelkigyakorlatokon vettem részt. De azt kértem a Jó Istentől, hogy adjon nekem nyitott szívet, hogy gazdagabban menjek haza. S bár pénteken mind azt mondtam magamnak, ezt már tudom, mégis egy gyakorlat által mélyen érintett Isten, és ott éreztem, hogy elkezdődött bennem valami, és rá kellett jönnöm, hogy akármilyen furcsa, pont azok a mozzanatok nyitották meg a szívemet, amelyektől az elején nagyon tartózkodtam. Azt tanultam meg, hogy annyira egyszerű ez az egész, amit itt a Fülöp kurzuson is tanultunk, hogy az a lényeg, hogy döntsünk. Nem lehet két úrnak szolgálni, el kell dönteni, hogy melyiknek szolgálok, és langyosan nem lehet. Habár tele vagyok félelmekkel olyan értelemben, hogy most lejár a kurzus, mi lesz velem, de nem adom fel, és remélem, hogy ha már a Jó Isten beköltözik a szívembe, ott is marad.

B. O.: Én hatalmas kérdőjellel jöttem ide, hogy Isten tényleg szeret engem, akkor is, ha bűnös vagyok? Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy Ő tényleg szeret akkor is, hogyha bűnös vagyok. Járok egy közösségbe; nem mondom, hogy aktív tagja vagyok még, de úgy érzem, hogy képes vagyok arra, hogy ott leljek egy családot. Úgy érzem, amióta oda járok, képes vagyok nyitni emberek felé.

T. M. Cs.: Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem el járni ezen az úton, és akkor valaki azt mondta, hogy nagy esélyt lát bennem, és ha tényleg el fogok indulni ezen az úton, akkor olyan leszek, mint egy rakéta. Azóta az elmúlt évben úgy érzem, sok mindent megtapasztaltam. 180 fokban fordult meg az életem, és nem gondoltam volna, hogy itt leszek és emberek előtt beszélek, olyan bezárkózott voltam, és vagyok még egy kicsit. Ezzel küszködöm, de azon vagyok, hogy legyőzzem és legyek nyitott. Szeretnék elkezdeni egy ificsoportot, szeretnék én is embereket segíteni, önkénteskedni táborokban. Valaki mondta egyszer nekem, hogy az árbócom nincsen még felhúzva. Úgy érzem, ez arra volt jó, hogy az irányt belőjem, és majd jövő évtől felhúzom az árbocot, és előre!

 

Lelkigondozói kurzus - Oroszhegy, 2018. nov. 29.-dec.2.

H. M.: Újdonság volt az, hogy ki kell engesztelődnöm a Jó Istennel is. Lehet, eddig is hallottam erről, de most mélyebben megérintett. A megbocsátással úgy voltam, hogy mindig mindenkinek könnyen megbocsátottam. Úgy éreztem, nem tudok senkire napokig, hónapokig és évekig haragudni, de mégis gyűlt a lista a nevekkel és meglepődtem, hogy milyan sokan vannak, akiknek meg kell bocsátanom. Nem volt nehéz, de amikor eszembe jutottak a dolgok, amikért meg kell bocsátanom nekik, akkor érdekes módon, a feljegyzetteken kívül volt, hogy még két-három dolog is eszembe jutott ima közben.

S. M.: Rájöttem, hogy nem tervezett gyermek voltam, ezért mindig visszahúzodó voltam, nem igazán szerettem beszélni, és leértékeltem magam. De a szüleim annek ellenére nagyon szerettek, én voltam a kedvence a nagyszüleimnek. Mindenkinek meg tudok bocsátani, akármennyire megsért, de volt egy személy, akinek megbocsátottam ugyan, de amikor megláttam, mindig felfordult a gyomrom. Most azonban, amikor megláttam a mai napon, olyan jó érzés volt, hogy nem éreztem semmi gyomorideget. Itt mindent kiöntöttem, itthagytam, és békességem van Istenben.

N. E.: Ami újdonságot észrevettem, az az ólomöntéssel kapcsolatos, mert ezelőtt több mint 10 évvel olmot öntettem a kislányomnak, és múlt héten a kezembe került, eddig őrizgettem, de most megfogtam, és kidobtam. Most jöttem rá, hogy mekkora kegyelemben volt részem, hogy Isten ezt meg is bocsátotta, a köteléket el is vágta, és nem véletlen, hogy éppen egy hete ki is dobtam. Ennek a terhétől szabaddá lettem teljesen. A megbocsátás elég könnyen ment, és felszabadultam, nagy nagy szeretetet éreztem, otthon mindenkit végigpusziltam. A szüleim nem voltak ott, de azt éreztem, hogy nekik is el kell mondanom, hogy szeretem őket; ezt már nagyon rég nem tettem.

M. T.: Új felismerés volt számomra az, hogy maximalista vagyok, nagyon magamra ismertem, amikor sorolták a jellemzőket, de még nagyobb ráeszmélés volt az, hogy mennyit ártok ezzel magamnak és a környezetemnek. Sőt már árthattam a leányomnak, aki biztos eddig már átvette tőlem, és tovább viszi majd a családjába. Fájdalmas felismerés volt, hogy tudatomon kívül ártottam. Rájöttem arra is, hogy bár nem akartam átkozódni, mégis olyant jelentettem ki a lányomnak valamilyen helyzet kapcsán, hogy „adja Isten, hogy legyen neked is gyereked, és csinálja azt veled, mint te velem, hogy érezd meg, amit én érzek”. Nem halált kívántam, vagy átkozódtam, de azért csak rosszat kívántam, méghozzá a saját lányomnak. Az volt a jó hír számomra, hogy Isten gyógyít meg ebből, nem a saját erőmből gyógyulok meg, mert saját erőmből nem is tudnék. Egy bizonyos személlyel kapcsolatosan úgy gondoltam, hogy már megbocsátottam rég, de újra előjött, és mivel heves érzelmeket váltott ki, akkor abból rájöttem, hogy még most sincs ez rendben. Saját magamnak is nehéz volt megbocsátani, de ez egy folyamat, ami elkezdődött.

B. M.: Itt a kurzuson felfedeztem, hogy mekkora gondviselésben van részem, hogy nem is voltam tudatában annak, hogy az okkult dolgok hova vezethetnek, vagy miket hozhatnak az életembe, mégis nagyon sok minden, amihez közöm volt, kimaradt az életemből. Azt hittem, hogy amikor már értelmes voltam, csak onnan kezdődnek a dolgok, és én hoztam rossz döntéseket, arra nem gondoltam, hogy már abban a korban kaptam sérüléseket, amikor még meg se születtem. Nem kívánt gyermek voltam, mert nem lányt vártak, és innen kezdve már fonódott a lánc össze, ami meghozta a maga nem édes gyümölcsét. Nagyon könnyen megbocsájtok, nem éreztem soha azt, hogy  neheztelek másokra, ellenben voltak személyek, akiknél a tüske bennem maradt, és lehet a következő alkalommal nem mértek akkora csapást rám, de ott volt az előző, amiről én úgy gondoltam, hogy az már nincs ott. Ami nehezebb volt, az a magamnak való megbocsátás, mert én úgy gondoltam, hogy minden ami az életben jön, tehát rossz is, az nekem kijár, mert én olyan vagyok, én azt érdemlem. Most már biztos vagyok abban, hogy szeretetre vagyok meghívva, nem arra, amit naponta megélek.

 

 

Lelkigondozói kurzus - Kolozsvár, 2018. október 25-28.

B. B.: Azzal szembesültem, hogy rengeteg olyan probléma és sérülés volt bennem elásva, amiről azt mondtam, hogy én azokra a személyekre már nem is haragszom, ez már régi szöveg, ezeket már elfelejtettem. S amikor hallgattam a tanításokat, akkor arra lettem figyelmes, hogy bizonyos dolgok zavarnak, és jó, ha leírom ezeket. Tényleg ott voltak azok a dolgok, el voltak ásva és megfojtottak. Rájöttem, hogy nekem szükségem van ezeket feltárni magam előtt is, Isten előtt is. Nagyon  vártam, hogy végre legyen egy lelkigondozás, hogy leüljek és beszélgessek effektív a problémáimról, mert ez bennem volt a napokban, hogy Istenem, én már fulladok meg. Erre már nagyon vártam, mert éreztem, hogy annyira fáradt vagyok. S erre megkapjuk a füzetet, és itt van rajta a Mt 11,28: „Jöjjetek hozzám mindnyájak, akik megfáradtatok és megterheltettetek”. Már első nap boldogan mentem haza. Érzem azt, hogy sok erő van most bennem, de tudom, hogy ez az erő Krisztustól való, és valahogy meg kell őrizni, és kérnem kell, hogy „maradj velem, mert én egyedül nem vagyok képes rá”. Nagyon könnyen vissza tudnék esni abba az állapotba, amiben voltam. Tehát erre vigyázni kell az Istennel való kapcsolat útján.

S. B.: Ami nagyon mélyet ütött nekem ezen a kurzuson, az az, hogy én ez előtt nem értettem konkrétan, hogy mi is az a sérülés. Mert bennem egy olyan kép volt, hogy az a sérülés, amikor valaki megbánt, vagy egy rossz szót mond, és érzed, hogy meg vagy bántva. A lelkigondozás alatt merült fel, hogy valakinek meg kéne bocsássak: egy pap bácsinak, aki megtagadta a szüleimtől, hogy engem megkereszteljen. Néztem, hogy miért kellene, hiszen nem haragszom, és nem is érzem, hogy sérültem volna ezáltal. De ez igazából tényleg egy sérülés, és ezáltal értettem, meg, hogy nem feltétlenül az jelenti hogy sérülés, ha az neked fáj. Egy másik eset a keresztapámmal történt, neki nagyon nehezen tudtam megbocsátani. Mert az az eset óta folyton az a kép élt bennem, hogy engem mindenhonnan elhagynak, nekem soha éltemben nem lesz társam, egyedül fogok maradni mindig, és ha lesz is valaki, akkor az nem fog törődni velem, hanem ott hagy egyedül magamra. De rájöttem, hogy ez egy hazugság.

U. H.: Nekem az volt a legnagyobb dolog a kurzusban, hogy Isten nem hagy magamra, és nem hagyja, hogy belefulladjak ezekbe a sebekbe és a sok negatív dologba, ami lerakódott az évek során, és segít felismerni ezeket, és nem csak a múltra, hanem a jövőre vonatkozóan is utat mutat. Rámutatott például arra, hogy meg kell bocsátani, nem elég az, hogy én nem hargszom. Édesapámnak volt nehéz megbocsátani, mivel alkoholista volt, meg is halt öt éve, és most már nem is tudom vele személyesen ezt megbeszélni. Milyen fontos, hogy ezt tudatosítsam, hogy megbocsátok.  És nem csak neki, persze. Nagyon örülök, hogy erre lehetőségem volt, és hogy az önsajnálatot is le tudtam tenni, mivel tudjátok, hogy van az egy év gyászidő, de az nekem semmi volt, hiszen utána is ugyanúgy fájt, ugyanúgy jöttek fel bennem az érzések, és ha nem is hangosan, de magamban nagyon vádoltam Istent, hogy miért kellett nekem ilyen életem legyen, miért kellett ez történjen. Volt még sok védekező mechanizmusom, hogy hogyan birkózom meg egy ilyen felmerülő helyzettel, mint pl a veszekedés. Isten rámutatott, hogy változtatnom kell ezeken, mert ezek rossz utat jelentenek, amiket én eddig csináltam.

M. M.: Én úgy jöttem el erre a kurzusra, hogy sokat gondolkodtam már ezeken az életemben, és nagyjából tisztában voltam vele, hogy milyen sérüléseim vannak, és azok a cselekedeteim, amik furák számomra manapság, nagyon vissza tudtam vezetni, hogy milyen sérülésből is származhatnak. Ezekre megerősítést kaptam a lelki beszélgetés alatt. De felismertem új dogokat, pl, hogy teljesítmény-központú vagyok, és van bennem egy jó nagy adag megfelelési vágy is, mely úgy érzem abból ered, hogy édesapámnak szeretnék megfelelni. A legdurvább, amire rájöttem, az az, hogy habár az értelmemmel lehet ugyanúgy döntenék így felnőtt fejjel nézve, ahogyan a szüleim döntöttek, teljes mértékben elfogadom az ő döntésüket most, de ennek ellenére a puszta értelmemmel nem tudom megváltoztatni az érzéseimet, amiket akkor éreztem. Ezt egyszerűen nem tudom felfogni, hogy habár tudatosan ezt nem így gondolom, ezek az érzések mégis bennem vannak, és nem tudok mit csinálni. Ezeket el kellett engedjem, és úgy érzem, sikerült is. A másik dolog amire rájöttem, és tudatosítanom kellett, hogy ez egy folyamat, nem kell az egyik napról a másikra megváltoznom, nem kell rágörcsöljek arra, hogy tökéletes legyek, hanem hagyjam, hogy Isten nap mint nap munkálkodjon bennem.

G. A.: Úgy jöttem a kurzusra, hogy nagyon vártam, mert éreztem, hogy van bennem valami gát, ami elszakított a régi énemtől, akit nagyon szerettem, aki meg volt elégedve, aki emberekkel szeretett beszélgetni mélyeket, buzgón csinált mindent. És amikor bekerültem a 9. osztályba és párom is lett, egy idő után kezdtek támadni az osztályban, hogy keresztény vagyok, és vallási viták kerekedtek, hogy „ha te hiszel, akkor biztos tudsz ezekre a kérdésekre válaszolni”. Aztán kezdtek a kapcsolatomba is problémák jönni, olyan dolgok, amik által rombolódott az önértékelésem. Én úgy éreztem, hogy velem van a baj, nem tudok eléggé bízni. Ezek gátat okoztak bennem, és elvesztettem a régi életcélomat, amit megkaptam, hogy emberekkel kell foglalkoznom. Nem tudtam, hogy mi ez a gát. Magamba fordultam, magamban kezdem megoldani a problémáimat, és amikor leültem az emberekkel beszélgetni, éreztem, hogy van valami, ami megállít ebben, és ez az volt, hogy magammal sem voltam egy idő után tisztában, hogy ki vagyok, mit szeretnék, mi az Isten akarata, és rájöttem, hogy sok múlott azon, hogy hogyan látom magam Isten szemével, hogy azt higgyem, amit Isten mond és nem azt, amit mondanak az emberek. A megbocsátás terén nem mondom, hogy nehéz volt, hanem érdekes volt. Két személyt emelnék ki: édesanyámat és a páromat, mert mind a ketten hozzájárultak önértékelésem csökkenéséhez. Azt hittem, hogy megbocsátottam nekik már rég, hiszen ők is csak emeberek, vannak hibáik. Most ebben a beszélgetésben rájöttem, hogy nem bocsátottam meg igazán, és hál’Istennek sikerült, és most úgy állok itt, hogy úgy érzem: az a régi vagyok, aki voltam a kilencedik előtt. Nem gondoltam, hogy ez az érzés visszakapható. Sok múlik azon, hogyan látod magad, és a legfontosabb, hogy Isten szemével nézd, és ne azt, amit mások rád festenek.

P. K.: Volt pár dolog, amit nem tudtam, és ebben reménykedtem, hogy olyan kurzus lesz, ahol valamit tanulok. Arra jöttem rá, hogy nem nézek eléggé vissza, én mindig egy közeli eseményhez fűztem, ha valami miatt nem éreztem jól magam: ez biztos azért van, mert fél éve... De fél éve is azt mondtam, hogy biztos azért, mert azelőtt volt valami... És sose gondoltam arra, hogy egyszer, valamikor gyerekkoromban történt, és amiatt lehet. Nem tüneteket kell kezelni. Amikor elérkeztünk a teljesítmény-központúsághoz, akkor azt hittem, megvan a probléma, de az mögött is volt egy másik probléma. A lelkigondozásban érdekeset tapasztaltam: Több mint egy éve elvesztettem nagytatámat, ezt még ezelőtt két nappal nem tudtam nagy fájdalmak nélkül kimondani. Sikerült imán keresztül lerendeznem.

 

Lelkigondozói kurzus - Marosvásárhely, 2018. szeptember 27-30.

B. B.: Az új dolog az, hogy megtanultam imádkozni. Eddig azt hittem, hogy tudok, de nem tudtam. Legtöbbször inkább hálaadó imáim voltak, hogy köszönöm ezt meg azt, de soha nem mertem kérni Istentől, és most megtanultam azt, hogy Ő itt van, és csak ki kell mondanunk, hogy mit szeretnénk, és Ő megadja nekünk mindezt. Amikor a lelkigondozóm meglátott engem az este, azt érezte, hogy tisztaság áramlik a szememből, meg az egész testemből és lényemből, és bárhová be fogok menni egy helyre vagy egy házba, az a hely meg fog tisztulni, és tisztaságot fogok vinni. Két személynek nagyon nehéz volt megbocsátani. Az egyik édesapám, mert úgy érzem, ő hozta a legtöbb szenvedést az életemben, és nem lehetett elég önbizalmam. A másik személy pedig én vagyok, mert nagyon sokszor leértékeltem magam, és mondtam elég csúnyákat magamra, amiért nem volt könnyű megbocsátani, de megtettem, és hatalmas szabadságot éreztem utána.

B. A.: Én úgy jöttem ide, hogy ti adtok nekem egy pirulát, valamit, ami az én házasságomban majd fog működni, segítségül fog jönni, hogy meg tudjuk oldani azt, hogy nem kommunikálunk, nem beszélgetünk, idegesek vagyunk, dolgozunk, futunk,... Aztán rájöttem arra, hogy ez nem így van. Mit is akartam én? Én akartam megváltoztatni őt? Én akartam hatni rá, mert hát voltam Fülöp kurzuson, s akkor tudom, mit kell tenni, imádkozni, meg miegymás, kiosztani a másikat. Rájöttem, hogy nem az én feladatom, hanem az Úrnak a feladata, hogy őt is elfogadja úgy, ahogy van, a szeretetével körülölelje, megölelje, és hogy nem én kell őt megváltoztassam. S közben ráeszméltem arra, hogy a lelkemben a sérülés még mindig ott van, hiába hogy megbántam és meggyóntam, elmondtam, de valahogy én saját magamnak nem bocsátottam meg az előző bűnös életemet. A legnehezebb az volt, hogy magamnak megbocsássak, hogy megbocsássam előző bűnös életemet. Férjemnek is nehezen bocsátottam meg, viszont az már könnyebben ment, miután már az Úrhoz közelebb keztem kerülni, és igyekszem az Ő útján járni. De az utóbbi időben azt éreztem, hogy annyira dolgozik a gonosz, hogy nem tudtam megbocsátani. Az utolsó egy hónapban csak néztem, hogy halmozzuk, halmozzuk, és láttam, hogy ketten két itányba megyünk. Most már tudom, hogy az a gát, ami az előző bűnös életemből ott van, visszatartott sok mindentől, és az életemben annyi mindent magyarázhatok én azzal. Az elején említettem ugye, hogy a legtöbb lelki sérülést édesapámtól kaptam, de örülök, hogy amikor hazamentem péntek este, akkor az jött belőlem, hogy odamentem és megöleltem, és azt mondtam neki, hogy szeretlek. És úgy éreztem, hogy nekem ez volt az első lépés, kinyitottam egy kicsit az ajtót feléje. Ezen nem dolgoztam, ez így jött. És amikor későn értem haza, azt gondoltam, a férjem most elővesz, hogy ’na most mondd meg őszintén...’, de nem mondta. A reggel fölkeltem és megöleltem... Jó, tudom, nem fog ez így menni, és nem is kell egyből menjen, de én úgy érzem, hogy az Úr segítségével és a Szentlélektől vezérelve fog ez menni, mert akarom, hogy menjen. Nem fogom feladni. Megbocsátottam, ő is megbocsátott, és az Isten szolgálatába és elejébe teszem a családomat.

M. A.: Nekem nagyon nagy megerősítés volt ez a kurzus. Rengeteg téves meggyőződés volt bennem, és nagyon nagy teljesítmény-központúság. Annak ellenére, hogy már hallottam ezekről, mégis a szívembe el tudtam ezeket rejteni, hogy „Te nem vagy jó”, „ezt sem csináltad jól”, és igazából ennek az egésznek volt egy kiváltó oka, egy olyan kudarc ezelőtt két évvel, ami nagyon tönkretette bennem azt, ami addig felépült. Pontosabban arról lenne szó, hogy otthon vezettem a közösséget, és én beleadtam mindent, imával, fizikai erővel, mindennel, amit oda kellett tenni, és olyan vége lett az egésznek, amire nem is számítottam volna. Talán azt tudom mondani, hogy ez volt az első ilyen jellegű kudarcom, amit elég nehezen éltem meg, vagy sokkal mélyebben érintett, mint akármilyen más kudarc az életemben. Hiába volt egy helyes képem Istenről, hogy Isten szeret, elfogad, nem ítél, nem vádol, de mégis ott volt bennem, hogy én saját magamat szépen halálra ítéltem, és nagyon lehúzott, nagyon búskomor hangulat uralkodott rajtam hónapokig, és bár elindult egy ideje a folyamat, hogy ebből egy kicsit kilábaljak, mégis ez jött fel nekem a tegnap a legmélyebben, hogy engedjem el ezeket a gondolatokat, hogy ’nem vagy jó’, ’nem csináltad elég jól’, vagy ’a te hibád ez az egész’, és nagyon jó volt újra megerősíteni magamban, hogy nem baj, hogy azt elbuktad, az a lényeg, hogy állj fel újra.
Nagyon nehéz magamnak megbocsátani azért, hogy ennyi terhet a saját vállamra dobtam, és azt a sok vádlást beengedtem az ellenségtől. Mert nagyon éreztem, hogy az a sok kis gondolat és háborgás, ami a fejemben volt, vissza-visszatér, és nagyon tudatosan kell a mai napig is ezeknek ellene mondjak. Ebből a szempontból nehéz volt megbocsátani magamnak. A másik személy, akinek nehéz volt megbocsátani, egy pap volt aki nagyon sok szóval és negatív dolgokkal támadott engem, és egyszerűen nem tudtam, hogy ezeket hová tegyem, mert ő kellett volna legyen az, aki engem abban a helyzetben, egy közösség vezetésében támogat.  Nagyon sokáig háborogtam ellene, és kihatott arra is, hogy hogy mentem el a misékre. Kötelességből elmentem, de azt éreztem, most ő fogja nekem a tutit megmondani ezek után? Nagyon nehéz volt, és a mai napig van, hogy eszembe jut, de a tegnap újra meghoztam ezt a döntést, hogy újra megbocsátok, és nagyon kértem Istent, hogy segítsen és adjon erőt ahhoz, hogy tudjak imádkozni is érte, mert hiszem azt, hogy nagy szüksége van rá.

T. B.: Két dolgot ismertem fel: az egyik, ami nagyon megerősítő volt számomra, a tanításban is elhangzott, és a lelkigondozásban is, hogy ez egy folyamat. Tehát végre nem éreztem azt a teljesítmény-kényszert, hogy most itt valami varázsütésre meg kéne változzon, és ez megnyitotta a szívemet az igazi reményre. Elvitte ezt a nyomást, és innentől úgy éreztem, be tudom fogadni azt, amit Isten elkészített erre a kurzusra nekem. Ami még új volt – mondtam, hogy életemnek nem ez az első lelkigyakorlata, sőt a sokadik egy bizonyos szempontból, megtérésem óta több hasonló programon vettem részt -, most érzem először azt, hogy most amikor ennek vége van, akkor nem le kell jönni a tábor hegyéről, s ott aztán jön az ellenség, s már előre látom, hogy piff-puff jobbról-balról, s aztán én megint ki vagyok terülve a földön, hanem most először érzem azt, hogy fel lettünk fegyverezve egy bizonyos szempontból, tehát került egy pajzs, lovagi ruházat, amivel azt érzem, hogy most erővel tudok lemenni a hegyről, és visszamenni a hétköznapi életembe. És ez az erő elkísér és véd. A gyógyulás már elkezdődött régebben, most egy újabb állomása van, és fog folytatódni.
Saját magamnak vollt a legnehezebb megbocsátani, mert ezt eddig soha nem gyakoroltam, tehát ez is új volt. Mert azt még kimazsoláztam az evangéliumból, hogy másoknak azért illene, tehát azzal még kísérleteztem a saját erőmből, de az, hogy magamnak is megbocsátani, meg magamtól is bocsánatot kérni, ez új volt. És nagyon hálás vagyok a lelkigondozásban hallott imákért, és arra gondoltam, hogy ez most mekkora kincs, mert legközelebb, amikor valami előjön, akkor már tudom, hogy hogy kell imádkozni, tudom, mit kell mondani.

 

Megkülönböztetés kurzus - Hargitafürdő, 2018. július 25-29.

K. J.: Megértettem, hogy a bűn eredete a pénz, hiúság, gőg. Nem szabad tág lelkiismerettel éljek. Sokszor abba a hibába esem, hogy megmagyarázom magamnak, hogy ez még nem bűn, vagy ha tudom is, hogy bűn, Isten megbocsát és türelmes. Most jöttem rá, hogy ez a türelem véges, és nem szabad kettős életet éljek. Istennek tetszően kell mérlegeljek az időbeosztásomat, családra való figyelést, munkahelyen való odafigyelést illetően.

Gy. I.: Próbáljam jobban megvizsgálni magamat és figyelni arra, hogy mennyire is járok az Úr útján. Rájöttem arra, hogy feltétlenül ki kell tartanom az imádságban, nem szabad lanyhának lennem ezen a téren. Ha valami ér vagy történik az életemben, azért van, mert az Úr próbára tesz.

K. D.: Eddig nagyon lanyhán vettem a szellemi  harcot. Rájöttem, hogy a folytonos, határozott kiállás nélkül esélyem nincs. Ezen túl megérintett, hogy ne ragaszkodjak evilági dolgokhoz.

T. B.: Megértettem azt, hogy Isten hatalmat adott nekünk a saját lelki életünk felett, és a döntéseinken múlik elsősorban, hogy pokol vagy mennyország

T. É.: Mindenki benne van a harcban, nem tudok semleges maradni. A Sátán taktikái felismerhetők, lehet ellenük védekezni. Nem vagyunk neki kiszolgáltatva. Élhetünk győzelmes keresztény életet!

V. M.: Ha tetszik, ha nem, játékos vagyok a pályán. Megértettem, hogy a Sátán csak annyira cselekszik, amennyire én megengedem. Elhatároztam, hogy vigasztalan helyzetben nem hozok új döntést!

T. L.: Lelki szegénység kell ahhoz, hogy bejussunk Isten országába. Megértettem, hogy vigasztalanság idején ki kell tartani a vigasz idején hozott döntések mellett. Meg kell tanuljuk elfogadni azt, amit az élet hoz és mindenben engedelmeskedni Jézusnak.

Sz. Sz.: Megértettem, hogy az ördög mennyire sunyi, és tudatomon kívül is hogy használ. Rájöttem, hogy a Sátán tesz engem vigasztalanná, és ha engedem, meg is tart benne. Megerősödött bennem, hogy a legfontosabb az Isten-kapcsolat, és minél jobban megérteni az Ő igéit.

 

Fülöp kurzus - Székelyudvarhely, 2018. június 8-10.

N. I.: Kellemes meglepetésben volt részem ezen a kurzuson. A tegnap este mentem hazafelé, és azt a késztetést éreztem, hogy menjek oda  a feleségemhez, megpusziljam, és megköszönjem azt, hogy engem erre rávezetett. A Szentlélek eddig távol volt tőlem, sose kértem Őt. De most egy fő helyet foglalt el a szívemben. Úgy érzem, egyszerre nagyon sok információ jutott el hozzám, jó lett volna, hogy mindig csak egy kicsi jöjjön, de ez éppen arra vezetett rá, hogy el kell jönni hetente a közösségbe, ki kell tartani, s akkor hetente kapsz erőt, egy ilyen löketet, amivel a másik hétig vagy éppen vasárnapig, hogyha odafigyelsz a misére, megint megerősödsz.

P. Cs.: Engem a Fülöp kurzusra már régebb is hívtak , de valami mindig közbejött vagy én találtam ki kifogásokat. Hogy aktív tagja vagyok-e az egyházközösségemnek, ez a kurzus letisztázta, mert rájöttem, hogy csak felszínesen voltam aktív. Ez a kurzus segített megváltoztatnom azt, hogy hogyan állok a hitemhez, és hogyan tudom átadni azt a többieknek. Egy olyan apaképet kaptam, ami a Mennyei Atyáról szól. Kerestem én itt a földön embereket, akikből összetettem egy atyai képet, de azok nem álltak meg, mert sorra mentek el azok a személyek, megbuktak a szememben, vagy a Jó Isten elszólította magához őket. Ez a kurzus sokat segített, hogy megértsem, hogy a mennyei Atya nagyon szeret engem.

M. I.: Számomra minden nagyon új volt. Nem voltam vallásos, nem szerettem templomba járni, úgy nőttem fel, hogy apukám sose jött el templomba, de én azért mentem, mert a pap bácsi aztán mindig megkérdezte tőlem, voltam-e templomba, s én nem mertem hazudni. Ezért mentem. De nem hatott meg semmi, nem éreztem semmit. Tudtam, hogy van Isten, aki távoli, valahol fent van, itélkezik és fenyeget. Valahol gondoltam, hogy szeret is, de nem tudtam, miért van annyi bűn, miért vétkezem. Most már tudom, hogy a Szentlélek vezetett, hogy fokozatosan elkezdtem templomba járni, imádkozni, amit nem is olyan rég még nem is tudtam. Voltak aztán családi problémák az életemben, fokozódott a fájdalom, amíg egyszer elmentem Medjugorjeba, s majd éppen a zarándoklatot vezető pap kapcsán tudtam meg a falumban létező közösségről, s amikor hirdették, hogy lesz Fülöp kurzus, én eldöntöttem, hogy oda is elmegyek. Itt az is új volt számomra, hogy Jézus már megváltott. Nagyon sokat kaptam, kezdek tisztán látni.

B. M.: Bejöttem ebbe a terembe egy jó nagy zsákkal, amit úgy éreztem, nem tudok tovább vinni. Aztán úgy éreztem, minden lépéssel kivesznek egy-egy kicsi darabot a zsákból. Az első, amit nem tudtam elhinni, az, hogy a Jó Isten tud engem szeretni, az én múltammal. Aztán rájöttem, hogy nem Ő távolodott el tőlem, hanem én vagyok az, aki elfordultam Tőle, és csak Feléje kell forduljak, és ugyanabban a szeretetben van részem, mint bárki másnak. A megváltás segített megértenem, hogy már rég túlvagyunk azon, amit én cipelek, Jézus már elvette, csak én vagyok az, aki nagyon ragaszkodik hozzá, én akarom még mindig cipelni, én sulykolom magam. Mindig nagyon sokszor mondtam magamnak, hogy én hiszek, és másokban erősítettem azt, ami bennem nem volt igazán. Nap mint nap itélkeztem, annak ellenére, hogy tudatában voltam, mindig ugyanabba a hibába beleestem. Ezért minden nap meg kell térnem. A Szentlélek már nagyon sokszor szólongatott, de nem tudtam elhinni, hogy Ő értem is van, és valóban velem is kommunikál. Bebizonyosodott, hogy Ő igenis van, működik, csak hinni kell benne, és hívni, kérni. Tartoztam már közösséghez, tudom, hogy mit jelent, de egy nagy törés volt az életemben, amikor kiszakadtam. A félelem és a bűn távol tartott, hogy újra visszamenjek abba a közösségbe. De nem rég ismertem meg egy másik közösséget, ahova remélem, befogadnak.

B. A.: Én kinyitottam ajtót-ablakot, elvárások nélkül jöttem ide. Vallásosan neveltek, és eddig a hétvégéig azt hittem, hogy nálam rendben van minden, van kapcsolatom a Jó Istennel. Csak nagyon-nagyon sok ponton hiányosság van, s ezek most a helyükre kerültek. A feltámadás misztériuma megadta a választ mindenre. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehettem. Egy nagyon nehéz időszak van mögöttem, amikor mindenkitől, aki rám kérdezett, azt kértem, hogy imádkozzon, mert nekem nincs erőm. Tudom, hogy imádkoztak értem sok helyen, és azt is most értettem meg, hogy az, ahogyan ezt a egész folyamatot végigcsináltam, csakis az Isten kegyelme, és az Úr ereje. Számomra nem kérdés a közösség.

F. S.: Voltam már Fülöp kurzuson, amikor Kolozsváron voltam, akkor Isten úgy érintett meg mint egyetemistát, most pedig, mint jövendőbeli férjet, és családapát. Bár a kurzus lényegében ugyanaz, de teljesen másként tud megérinteni. Valószínű, nem csak itt a kurzuson lehetséges ez a megtapasztalás, hanem  ez a lényege a közösségnek is, hogy amikor elmegyünk a közösségbe, ott megtapasztalhatjuk Isten szeretetét különböző formában, attól függően, hogy életünknek milyen időszakában vagyunk. Úgy érzem, ez segít abban, hogy az egységet erősítsük, és Isten szeretetében, Isten akaratában tudjunk élni a házasságunkban, és ez nagyon fontos számomra. Közösségbe biztos, hogy fogunk járni.

 

Fülöp kurzus - Marosvásárhely, 2018. március 2-4.

I. B.: Amikor volt a Szentlélek-hívó ima és imádkoztak értem, láttak egy diót, amelyben egy értékes kincs van elrejtve, de én ezt fel kell törjem. Világossá lett, hogy ez a dió én vagyok, és fel kell törjem és ki kell lépjek. Úgy érzem, megerősödtem, és meg tudom tenni ezt a lépést, hogy ne elvárásokkal legyek úgy emberek, mint közösség felé, hanem én is oda tudjam tenni a magamét.

F. B.: Itt a kurzuson hallottam új dolgokat, melyek segítettek, és amivel gazdagodtam. Például az első változás, amit észrevettem magamon, az, hogy az elfogadást jobban tudom alkalmazni. Már jobban ment az este, amikor hazaértem, úgyhogy nagyon boldog voltam és büszke magamra. Most sikerült igazából szívből tudatosítani, hogy Jézus az ő szenvedésével, halálával mekkora árat fizetett, és ezért tényleg hálásnak kell lenni. A Szentlélekre eddig nem igazán figyeltem, nem gondoltam, hogy ugyanakkora jelntősége van, mint az Atyának, vagy a Fiúnak, de most éreztem, hogy ugyanakkora hatalom Ő is.

M. M.: Elméletben nekem megvoltak ezek a dolgok, mert jártam hittanra meg vallásórákra, de igazából nem éreztem ezeket, csak tudtam. Most értettem meg, hogy nem az a közösség lényege, hogy akik már tíz éve barátok, összegyűljenek és beszélgessenek egyet, hanem hogy hívják az embereket és hogy legyen nagyobb, bővüljön, és nekem is van ott helyem, én is tudok hasznos lenni abban a közösségben, akkor is, ha új vagyok. És mindig tudok újat adni.

G. G.: Nagy volt bennem a vágy, hogy még jobban megismerjem az Atyát, és ennek örülök, és hálás vagyok ezért a vágyért is, mert enélkül és hit nélkül nagyon nehéz közeledni. Az este is és ma reggel is éreztem, hogy valami öröm van, valami, amit nem tudok megmagyarázni, de szívesebben maradnák itt, mintsem hogy hazamenjek. Ez jól esik, és biztos, hogy a Szentlélek munkája. Ha kérjük, akkor megérint. Ezen a hétvégén úgy érzem, megérintett. Nagyon jól esett látni, ma mindenki mennyire mosolyog, holott pénteken csak néztünk egymásra, hogy most hova emelem a kezem, mit énekelek. De ma mindenki mosolyog: ez a Szentlélek ereje. Ezt kéne minden percben éljük, vigyük magunkkal, és sőt fájjon nekünk az, hogy kint, a világban, sokan nem érzik.

 

Lelkigondozói kurzus - Csíkszereda, 2018. február 8-11.

K. B.: Egyik talán legnagyobb dolog, amit felfedeztem, az, hogy számomra eddig aprónak, jelentéktelennek tűnő dolog, esemény, történés a gyerekkoromban, amit eddig nevetve mondtam el másnak, lehet sérülésnek a kezdete, és mekkora súlya lehet igazából a jelenlegi életemben. Gyerekkoromban rengeteg negatív tulajdonsággal illettek, amiket úgy éreztem, hogy nem érdemeltem ki, és nagyon mélyen érintett. Nehéz volt, hogy megnyíljak mások előtt és barátokat szerezzek, épp ezért nem is volt igazi barátom, akivel mindent megosztottam, egészen addig, amíg bele nem kerültem egy közösségbe. Nagyon nehéz volt megbocsátani különösen két személynek. Többször azt hittem, már megbocsátottam, de mindig egy-egy helyzetben feljött ez bennem. Ha találkoztunk az utcán, akkor nem tudtam őszintén mosolyogni, vagy őszintén köszönni nekik, hanem mindig egy álmosolyt felvettem, mintha minden rendben volna, és nagyon nehéz volt, mert mindig,  amikor rájuk gondoltam, nagy keserűséggel éltem meg az egészet, és fájdalmas volt. Nem tudtam jó érzéssel feléjük fordulni. Úgy érzem, elindult ez a folyamat, és most már őszintén tudok rájuk mosolyogni, és kezd begyógyulni ez a seb, amit okoztak.

M. R.: Isten az embert a teremtés koronájává tette, mégis hányszor belesétálok én is a csapdába, amikor az ördög próbál, és hányszor kikacagja Istent, amikor győzedelmeskedik felettünk. Felismertem azt, hogy nekem azért esett mindig olyan rosszul, ha valaki visszautasította a bocsánatkérésemet, mert kicsi koromban édesanyám ezt tette. Most megértettem azt, hogy időt kell adjak annak, hogy a másik is feldolgozza, amikor bocsánatot kérek. Ez egy folyamat benne, egyből nem megy, kell egy kis idő, hogy ő is tudjon közeledni. Az ő szívében is egy kapu már kinyílott, amikor azt mondtam, hogy ne haragudjál. És tudjak adni magamnak is időt arra, hogy az a személy próbáljon hozzám közeledni. Segített felismernem, hogy sok butaságot csináltam az életem során, de ezekből van szabadulás, másképpen élhetem az életem. Egy új ember vagyok, nem az, aki voltam, hanem egy sokkal jobb ember, mert hiszem, hogy Jézus csodálatosnak teremtett.

H. B.: A hét elején még úgy gondoltam, jól vagyok, most minek seperjem ki újra a szőnyeg alól a sebeket, amiket azt éreztem, hogy elfelejtettem, vagy pontra tettem. Aztán csütörtökön feljöttek bennem dolgok, és rájöttem, hogy Isten mégiscsak hív, hogy itt letegyek elébe valamit, ami mélyen bennem van. A kurzus alatt lett világossá, hogy igenis, ott vannak bennem az álarcok, amiket néha felveszek, hogy megfeleljek másoknak, vagy hogy én is legyek valaki. Éreztem, hogy sokszor a homokba dugom a fejem, inkább háttérbe szorulok, és azt mondom, hogy nekem nincs szükségem segítségre, hanem inkább én segítek másoknak és én teszek értük, de amikor nekem kell valami, akkor próbálom megoldani magamban, megpróbálom önerőből megtenni. Úgy érzem a legnehezebb mélyen bennem az volt, hogy megbocsássak magamnak, amikor azt mondtam, hogy nem vagyok alkalmas erre, nem vagyok alkalmas arra, vagy nem vagyok elég értékes, vagy képes arra, hogy én is megtegyek dolgokat. Ez egy mély folyamat bennem, hogy elfogadjam, hogy én is tudok értékes lenni. Hálás vagyok Istennek, hogy világosságot adott a sötétség helyébe bennem.

Sz. A.: Megtapasztaltam, hogy mennyivel jobb mosolyogva élni, szeretve, nem lehajtott fejjel menni az utcán és sírva, hanem szeretetben, egy közösségben megtapasztalni mindazt, amit Isten értünk tesz, bár nem vesszük észre, elfogadni mindazt, amit ad nekünk, és a keresztet is emelt fővel vinni. Olyan embereknek bocsátottam meg, akik a férjem munkahelye kapcsán nagyon nagy szenvedést, nehézséget és félelmeket okoztak az életünkben. Örülök, hogy teljes szívemből meg tudtam bocsátani és túlvagyok rajta, és most a szívem olyan boldog, és úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Remélem, hogy ezt a szeretetet, amit tőletek kaptam, tovább tudom kamatoztatni és adni, és ezután Istennel tudok élni, nem nélküle.

K. A.: Ami nekem sokat jelentett ebben a kurzusban, az az hogy fokozatosan jöttem rá, hogy mennyi sérülést hordozok gyerekkorom óta, vagy mennyi téves meglátás rögzült bennem, vagy mik azok a területek, ahol nagyon megsebeztek. Meg voltam győződve, hogy édesanyámnak lesz a legnehezebb megbocsátanom, mert ő okozta gyermekkoromban a legtöbb sérülést az ő el nem fogadásával, és meglepő módon édesapámnak volt sokkal nehezebb megbocsátanom, mivel ő nem volt jelen az életemben gyerekként, kívülálló volt a családban, folyamatosan dolgozott, nem játszott velünk, soha nem mondta azt, hogy szép vagyok, nem mondta azt, hogy egy csoda vagyok, nem jött oda, hogy megöleljen, vagy amikor én mentem oda hozzá szaladva, akkor eltaszított. És azt gondoltam, hogy ez nekem nem fáj, mert meg voltam győződve, hogy édesapám ilyen és nekem szeretnem kell őt. És szeretem is nagyon, és tényleg sikerült letennem ezeket a dolgokat. És ami nekem még nagyon sokat segített, az, hogy meggyónhattam, és úgy éreztem, hogy otthagytam egy jó nagy követ, ami nekem már nem kell.

 

Fülöp kurzus - Csíkszereda, 2018. január 19-21.

U. H.: Isten egy örömteli életre hív, és hogyha behívjuk az életünkbe – ahogy ezt meg is tettük –, akkor már itt elkezdődik az örök élet, és nem kell arra várjunk, hogy meghaljunk, hanem Vele szeretet-kapcsolatban élni: ez adja a boldogságot, és akkor már nem számít, hogy mi történik ebben az életben. Nem kell félni Tőle, Ő mindig velünk van, meg tudjuk fogni a kezét és Vele járni.

Sz. Á.: A szombati napon éreztem azt, hogy mindaz, amit mostanig tudtam a fejemben, az megérkezett a szívembe. Isten szeret engem, a tenyerén hordoz és elhalmoz mindennel. A közösség számomra most már nem kérdés.

A. A.: Számomra élménydús volt ez a hétvége. Ami a legfontosabb üzenete volt, az az, hogy ha bűnösek vagyunk is, Isten visszavár, szeret minket, és nem büntet. Tulajdonképpen a mi bűneinkkel elszakadunk tőle, ezzel mi büntetjük saját magunkat. Eléggé összezavarodva érkeztem ide, és úgy érzem, sikerült megnyugodjak.

T. T. J.: Már voltam egyszer egy Fülöp kurzuson, de éreztem  a vágyat a szívemben, hogy újra jöjjek és megtapasztaljam Isten szeretetét. Nagy felismerés volt ezen a hétvégén, hogy Isten engem nagyon szeret, hiába hogy elkövetek bűnöket. Mindig úgy éreztem, hogy amikor egy bűnt elkövetek, akkor egyre kisebb leszek, vagy valamit kiszakít belőlem, és Isten már nem szeret annyira. És ez meg is érződött az önbizalmamon, elég sok baj volt vele. Amikor volt a Szentlélekhívás, akkor is ez jött le, hogy én egy kincsesláda vagyok, egy érték, és Isten egy nagyítót szánt számomra, amin keresztül az Ő szemével nézzem magam.

B. E.: Úgy jöttem, hogy ha már itt kell legyek, akkor végigülöm, s lesz ami lesz, s aztán hazamegyek s élem tovább az életemet. Na de úgy tűnik, ez nem így történt. Pénteken nagyon jól éreztem magam, a tegnap is, annak ellenére, hogy nagyon álmatlan éjszakám volt, és nagyon kavargott bennem minden, de most már egy kicsit letisztult. Ami megfogott, az a közösséghez való tartozás, az itéletmentesség, hogy annak ellenére, hogy nagyon sok hibát követtem el én is, van egy közösség, amely befogad úgy, ahogy vagyok. A Szentlélek-áradáskor azt láttam, hogy majdnem belefulladok a vízbe, de valahogy mégis kimászok a túlsó partra, és most értettem meg, hogy tényleg az életem mindig ilyen túlélés volt, egy harc, hogy ezt a napot, ezt a percet, ezt az órát túléljem. Most úgy érzem, hogy tényleg van remény, hogy én is valahogyan kiérek a partra.

T G.: Én úgy jöttem ide, hogy tudtam, hogy itt kell legyek, már amikor megkaptam az első meghívót, tudtam, hogy fogok jönni, egyrészt mert választ akartam kapni bizonyos kérdéseimre, hogy jól döntöttem-e, másrészt pedig úgy éreztem, hogy itt a Jó Isten valamit még meg fog mutatni pluszba, amit nem tudok. Az Isten igazságaival kapcsolatosan, mivel nagyon sok lelkigyakorlaton, kurzuson részt vettem, elég sok mindent megtapasztaltam, viszont egyetlenegy dolog, ami kiegészítette az adatbázisomat, hogy a hittel együtt ott kell legyen a megtérés is. És ez nekem hiányzott, egy apró láncszem volt. 

M. B.: Nagy lelkesedéssel érkeztem erre a Fülöp kurzusra. Nem bántam meg. Rájöttem arra, hogy mennyire fontos  a Szentlélek, bátran hagyatkozhatunk rá nehéz időkben is. Nagyon tetszett, hogy imádkoztak értem, nagyon bensőséges volt számomra. Remélem, hogy lesznek, akiknek fogok tudni én is segíteni.